Invocatio: Arma virumque canis

Háborut éneklek, és hőst, kit a távoli földre,
a zord, havas Andoktól Moszkváig és Granadáig
Űzne a balvégzet, ha a bölcs, bagolyszemű Pallas
Sorsának kerekén nem fordit, s nem veti pajzsát
Sintérek, s más gazfickók lándzsája elébe;
Brúnó Escobar, az eb, így isteni szóval
fél-emberré lett, vagy tán az lészen egészen.
Merre vetődött volna e játszótéri Achillés,
Árvaságtól sujtva bolyongna, vonyítva az égre,
S az őskori város, Santiago - inkai gyarmat -
Kőporos utcáin várná a kevés alamizsnát:
Nagyszivü koldus, csillagfény és esti harangszó
Volna csak étke; s óh, a kóbor sors felemészti
Oly sok társát – jobblétben ő sem bizakodna,
ha végzete útját nem vigyázná keggyel Athéné.
Bölcsesség nem elég, sem bátorság, hogy a párkák
Zord, különc szeszélyét meglássák a halandók!
Mért, hogy az istennő, aki egykor a ión Ithakába
vándorolt, hogy felrázza a bús Telemakhoszt,
ím hát nem feledett el szólni a kóbor ebekről
sem bősz atyja előtt, ki az égnek legmagasabbja?
Pártját fogta az istennő, és lángszivü Brúnó
így lett egyszeri nagy mágnás, és a falka vezére,
nagylelkű adományosztó és büszke mecénás,
sírig hűséges, jó társ, ki csalárd soha nem volt;
e szőrös igazságosztó tőre elérte a gyilkost,
kit nagyonis méltó végzet teritett le a földre;
félték őt nagyurak, s tisztelték vad proletárok
- oly sok mindent tett értük, meglátva a testvért -,
mígnem a gyepmester, Hektór, útjába nem állott,
s rettentő vérontással nem akarva betelni,
bosszú lángjait élesztvén, elhozta a Véget.
Trójának kapujában dől majd el, hogy Athéné
rézhegyű lándzsáját forgatva győz-e az érdem,
vagy deli Hektor mellé áll örökifju Apolló,
s Brúnó úgy bukik el, mint hős, kit felfal a hübrisz.
Zengj nékünk lantoddal, Múzsa, e vad viadalról!