2017. június 27., kedd

Tizenkettő. Minden évvel nehezebb lesz az ásó


A Felsőbb Kapcsolatomat Paddy Finnigannek hívták, de az ellenállás General Wapiti-Buckwheat néven ismerte. Személyesen kerestem fel a pénzügyi asszisztensből lett utópista forradalmárt, aki a mozgalom ügyeinek többségét online intézte, miközben az Alfa holdbázist meg az Orion űrhajó kalandjait nézte végtelenítve az ezeréves, tüdőbajos laptopján. Ritkán látogattam el hozzá, mindazonáltal mindketten tudtuk, hogy számomra ő az, akiből csak egyetlen egy lehet egy kutya életében.
Paddy azon kevesek egyike volt, akiknek sosem volt ideje előírásszerűen távozni a másvilágra, és ezért a világ könyörtelen törvényszerűségei őt egyszerűen kikerülték. Persze időről időre meghalt, de ez nem jelentett az égvilágon semmit. Az egész azzal kezdődött, hogy a városlakók a fejükbe vették, Paddy Finnigan teljesíti a kívánságaikat, főként a szociális helyzet javítására vonatkozó kérvényeket, ha elzarándokolnak a sírjához és igénylésüket megfelelő módon terjesztik elő, a formanyomtatványok pontos kitöltésével, részletes indoklással és lehetőleg rövid fenntarthatósági tanulmánnyal. Paddy pedig, mivelhogy aranyszívű volt és nyughatatlan, rákapott, hogy éjszakánként visszabiciklizzen a hivatalba, hogy ezen kéréseknek eleget tegyen. A dolognak persze gyorsan híre ment, és nem sokkal később már több ezres nagyságrendben ugráltak a sír körül a rászorulók, az őrnek úgy kellett átverekednie magát a temető előtt kígyózó sorokon reggelente; és Paddy, miután elégtelennek találta az éjszakai műszakot, úgy látta a legcélszerűbbnek, ha felkel, és csak akkor fekszik vissza, ha teszem azt, lepuffantják, ami bizonyos időközönként megtörtént, mint az minden csodatevőnél lenni szokott. Ennek a nagyhangú langalétának azonban semmi sem szegte kedvét, se a géppuska, se a Molotov koktél; köszönjük, hogy a köztársasági hadsereg szolgáltatását választotta, see you tomorrow. Felvette a telefont a ravatalon fekve, kinyúlkált a koporsóból ceruzáért meg jegyzetfüzetért, sőt állítólag egyszer kiküldték a saját virrasztásáról is, mert az öreglányok képtelenek voltak megfelelő átéléssel jajongani és sírni, amíg ő sms-eket pötyögött a mobilján, mert valami balfácán összekötő elvétett egy házszámot, és haladéktalanul intézkedni kellett.
Emellett azt pletykálták róla, hogy hónapokig kísértett Winston Churchill szobájában egy lezáratlan lovagias ügy miatt, sőt egyszer döglött egeret rakott a jeles államférfiú ágyába. Ezt az utóbbit ugyan ő maga többször és nyomatékosan cáfolta, ám valami igazság mégis lehetett a dologban, mert egy kapatos alkalommal mániákusan bizonygatta nekem, hogy az egér halálának terhe az ő lelkét ugyan nem nyomja, ő már döglötten találta, amikor egy hajnalon éppen biciklizett haza a temetőbe, miután 23 kocsmát járt végig – igaz, sehol sem ivott többet három sörnél –, és hosszasan tűnődött, a fent nevezett rágcsálót a farkánál fogva vizsgálgatva a biciklilámpa derengő fényében, hogy e szegény, megboldogult jószág teteme vajh’ milyen módon és formában teljesíthetné be leginkább azt a küldetést, melyet a Mindenható kétségtelenül őnéki szánt, hiszen mi másért is helyezte volna el nagy kegyelmében az egértetemet pont akkor és pont oda, ugye; és hát e különösségében is megszentelt pillanatban a napnál is világosabban rajzolódott ki előtte az egérhullának azon rendeltetése, mely később számtalan pletyka és bon mot tárgyát képezte a brit szigetek felsőbb köreiben szintúgy, mint a chilei alvilágban. Vesszen a britrómai birodalom, azok a szörnyszülött csigaevők!
Paddy kijött elém az állomásra, ahogy mindig. Ügyes tánclépésekkel kerülgette a pocsolyákat, acélszürke zakójának mellényzsebéből kikandikált a tízórai szalámis szendvics; játékosan megemelte a kalapját, amikor meglátott, és rólam azon nyomban lehullott a kínos precizitással betanult emberi kultúra. Nincs eb a világon, aki ne kezdett volna azonnal izgatott tekergőzésbe Paddy Finnigan lábai körül, hogy aztán a hátára fordulva hagyja, hogy Paddy megdögönyözze a hasát a cipője orrával. A nyelvem elnyúlt mellettem a peronra hullott vizes falevelek között, úgy vigyorogtam, ahogy ujjai végigfésülték a bundát az oldalamon, majd kisvártatva előkerült a teniszlabda, a Felsőbb Kapcsolat ezen ereklyéje, melyet őrajta és rajtam kívül senki sem érinthetett. Gyere, büdös disznó, én kis prekariótám, hol a labda, hozzad, szépen jön lábnál, leül, nem löki fel az öreg nénit, ugye? - és már megyek is, kocogok mellette, szorosan a lábához simulva, fel-felpillantva a sötétbarna fürtökkel keretezett arcba, orrommal keresve kezének biztonságot nyújtó melegét, le a lépcsőn, át az aluljárón, s fel újra a napfénybe; gyűrött fehér ingébe belekap a szél, cipője alatt megcsikordulnak az apró, vizes kavicsok, zakójából szalámis szendvics és egy rég letűnt kor illata árad.
Lementünk a tengerpartra labdázni, és késő délután lett, mire lihegve leheveredtem a homokba, és előadtam a mondanivalómat.
– A Szentséges Szűz siratókápolna? De hiszen én már jártam ott, mégpedig egy csoportos kiránduláson – csodálkozott Paddy. – Az oltár előtti két hatalmas oszlopon nyugszik a csillagos égnek megfestett gótikus boltozat, az oszlopokat pedig két márványból faragott, fekvő vadászkutya tartja a vállán. Egészen egyedi építészeti megoldás, máshol nem láttam ilyet. A kápolnához eredetileg tartozott egy nagyobb székesegyház, de ezt a főépületet a polgárháborúban előbb istállónak használták, aztán raktárrá alakították át a déliek, végül nyolcszázhatvanötben az egész leégett, mégpedig a pletyka szerint a Szentséges Szűz közbenjárásával, aki benzines kannával és egy doboz gyufával jelent meg aznap éjjel egy buzgón imádkozó özvegyasszonynak. Állítólag kiterjedt katakomba-rendszer van a kápolna alatt, de feltáratlan. A turistákat leginkább az ereklyék érdeklik, vagy’ százötven különböző szent ki tudja, honnan szerzett töredékes csontjai vannak egy vitrinben bearanyozva, selyemmel meg brokáttal kibélelt dobozkákban, felcímkézve meg minden, és ezeket néha kihozzák körmenetre. Ha engem kérdezel, rettentő morbid az egész. Abban viszont látok némi logikát, hogy miért vonz egy ilyen hely egy Srődinger-kaliberű fickót. Ha érdekel, megkereshetem a térképet meg a tájékoztató füzetkét, amit ott kaptunk, valahol biztosan megvan. De mondd csak, tulajdonképpen mire vagy kíváncsi, mármint a takarítónőtök hollétén kívül?
– Az igazságra – mondtam némi tétovázás után. Szemerkélni kezdett az eső. Paddy leült, hogy elfogyassza a szendvicsét, aztán hátravetett fejjel rám nevetett.
– Az emberek szeretnek abban a szerepben tetszelegni önmaguk és egymás előtt, hogy keresik az igazságot, de számukra ez gyakran nem több, mint elképzelt azonosulás egy mitikus hőssel, aki alvilági szörnyek, démonok és sárkányok ellen harcol – folytatta, le-lesöpörve zakójáról a rápotyogó kenyérmorzsákat. – Meggyőződésük szerint csak akkor lehet valaki az igazság birtokában, ha katartikus kinyilatkoztatás útján vagy rettenetes próbatételek árán szerzi meg azt, és az igazság nem lehet hétköznapi, nem lehet földhözragadt és főképpen nem lehet unalmas. Pedig nem ismerek semmi mást, ami olyan nyugalmat és megkönnyebbülést hozhatna egy halandó léleknek, mint a szürke hétköznapok mindenhol jelen lévő, és soha, senki elől el nem rejtett igazsága. De ha bizonyosság kell, hát legyen néked bizonyosság. Hazaérkezésed után képeslapot kapsz majd, amiből megkapod a választ a kérdéseidre. Jó lesz így?
Ha jó lesz, ha nem – így lesz, tudom jól. A szavak ideje ezennel lejárt, itt már többre, valami mélyebbre van szükség. Innentől kezdve nem vagyok ura annak, ami történik. Paddy a zsebébe gyűri az uzsonnája után maradt szalvétát, aztán beemel a bicikli kormányára szerelt kosárkába, beletapos a pedálba, és az utazás megkezdődik; süvítünk, faljuk az aszfaltra festett fehér csíkokat, belenevetek a fák lombjába, az elhaladó autók ablakaiba, a kisváros arcába, a füleim úsznak mögöttem a menetszélben, homlokomon dobol az eső. Matrózkék cégéres kis kocsmák, mohalepte kőkerítések mellett suhanunk el, a domboldalon félvad birkák kaparják a gyepet, átázott gyapjuk faggyúszagot áraszt, nyakukban meg-megcsendül az elmélkedésre hívó tibeti harang.
Amikor hazaérünk, lerázza az esővizet a kabátjáról, lerúgja a bakancsát, megszárít a régi fürdőlepedővel, aztán eszünk, a többit meg már előre tudom. Letérdel mellém, végiglapogat azzal az érzelmes lapátkezével, homlokpuszi, gyereidebüdösdisznó, szétszedlektefoltosmakaróni, hátkiazénkiskutyám, aztán belefúj a fülembe, amit utálok, de nincs mit tenni, mert magához húz, erősen gyömöszöl és nem ereszt, belélegzi a nedves bundám szagát és kaffog, morog nekem az ő furcsa, holt nyelvén, és közben nevet a szeme, ez a két gyönyörű, a pupillák fekete égboltján úszó galaxis, és amikor óvatosan a nyakbőrömbe harap, ráolvadok a mellkasára, és forró, nyúlós masszává lesz az idő. Vége mindennek, a világ, ahogyan mi ismertük, elpusztult. Semmi mást nem tehetek, mint hogy odanyomom a hideg, nedves orrom az inggallérjához, és diszkréten elkezdem az arcát nyaldosni, nyüszítve a boldogság könnyeitől, melyeket minden Canis familiaris legszorítóbb, legfájdalmasabb vágyának édes beteljesülése csalt elő az ártatlan kutyaszemekből. Gazdám, ó, Gazdám, hát itt vagy, felemelkedtél a semmi szakadékából, lándzsaforgató kezedben Medúza levágott fejével, és eljöttél értem, a te leláncolt Andromédádért! Te meleg kezű, bódító illatú csodalény, Isten küldötte, egy ősrégi kápolna romjai közt őrt álló angyal, minden bifsztekek örök és igaz világosságban fényeskedő ura és parancsolója! A hangod, a rettenetes akcentusod ezer közül is megismerem, lépteid nesze kisöpör az elmémből minden hasztalan sallangot, közelséged összesűríti és kiélesíti lényem jelenvalóságát, és érintésedtől valóságossá válok, mint ahogyan az én érintésem tesz valóságossá Téged. A megértés villámfényénél felizzik a kővé vált kaleidoszkóp. Paddy Finnigan magához ölel, ahogy elalszik, és álmában tovább beszél hozzám. Szefárdi balladák, szenteket magasztaló bizánci himnuszok lüktetnek könnyezve a szöveteimben, amíg a szuszogását hallgatom és arcom a tenyerébe simul. Mezcalba áztatott, felpüffedt marhaszívet érzek a mellkasomban, ahogy Paddy Finnigan lelke átszivárog belém. Érintése, mint a napfényben úszó, érdes szürke homokkőé, melyről szomorúan tekint le az útszéli megfeszített próféta. Személyre szabott, kisvárosi kinyilatkoztatás, a Szentlélek Tesco gazdaságos galambja Glannarouge felé a 2011-es úton. Megfakult képeslap: a vérző torkú Igazság, mint őrkutya átvezeti fehér csikaját a méregvirágok völgyén, pofájából habként csorog a költészet, körülöttük a tomboló Zeusz villámai. Hová tűnt a bölcsességem, a kimért nyugalom és a szilárd akarat, amely összetart, felemel és uralja a káoszt? Futok, oktalan állat, tovább a földúton, ami Glannarouge felé vezet, gondolataim remegnek és dülöngélnek, ügyetlen madárfiókák a tó tükörjegén, távolból hallom a fegyverropogást, és maga alá gyűr az erdő, száraz és lüktet a torkom, egyedül vagyok. Futok, oktalan állat, ragyogó fekete jelenés, lidércfénnyel koronázott eleven, tömör alakzat a ködszitálástól remegő éjszakában, és a tűz égeti a szívemet, akár egy szörnyű gondolat; futok lángolva és céltalanul, nyomomban az Ezüst Róka gurgulázó, velejéig gonosz nevetésével, ami úgy fröccsen szét a fák kérgén, mint valami fémes és rossz szagú méreg, és a nedvén nyálkás gombák nőnek, amik kínt és halált hoznak az állatra, mely beléjük harap. Én faltalak fel, amikor elástak, kacagja, a lelked varas volt, a húsod dohos és keserű. Halott vagy, és ne hidd, hogy megsiratott a néped. Minden évvel nehezebb lesz az ásó. Paddy Finnigan a szemembe néz, mintha először látna. Ki vagy te, szellemkutya, kérdezi. Ki lennék? Az őrangyalod, a valkür, aki számtalanszor megvédett holdszínű pajzsával Zeusz villámaitól. Testet öltött gondolat, egy másik világ lehelete, amit az érintésed hívott elő az anyagból, mert írva van, hogy az ige testté lőn. Én vagyok, Édes Gazdám, egészen eddig követtelek. Egy nap úgy ébredtem, hogy tudtam, kit keressek, és azóta nem tévesztettelek szem elől. A man with a great and gentle heart who loves beauty in art and nature. Remember: the mind creates, the body suffers. A true patriot, God bless his soul!
Szomorúan, kialvatlanul ébredek Bruno kosarában; felkelek, a tükör előtt lefetyelem a vizet, és látom, a sarokban ott hever a páncél: a vértem, amit nem adhatott meg Athéné, de íme, megadta Paddy Finnigan. Oktalan állat, mondom magamnak, megszentelt téged annak a mártír gazdádnak a vére. Az istenek áldozatra szomjaznak; fehér lovat kell ölni, Poszeidon állatát, ifjút és hiba nélkül valót, különben a lőpor füstje nem ér el az Olümposzig. A valkür harcol, a hős meghal, a madarak kirepülnek a bordák kalitkájából. Mit ér egyetlen pajzs az istenek féktelen gyűlölete ellen? Bocsássatok meg nekik, hisz nem tudják, mit cselekszenek. De ugyan mit ér az istenek féktelen gyűlölete, ha a tudat hatalma szegül ellen neki? A forma üresség, az üresség forma, bölcsességem a kert végében tenyésző sápadt szerelem, amit az építők megvetettek, és nincsen üdvösség semmi másban; felnő, elszabadul és felfalja a napot, de holdpajzsa megvédi a Gazdát a világ szennyétől. Androméda levetette láncait és páncélt öltött; nem vagyok oktalan állat többé!
Paddy Finnigan beígért képeslapját három nap múlva kaptam kézhez, lezárt, megsárgult borítékban, melyet a bélyegző szerint 1922 augusztusában adtak postára. A szépiabarna képeslap, legnagyobb megdöbbenésemre, összetéveszthetetenül és jól felismerhetően Müllernét ábrázolta. Századfordulós, hosszú szoknyában, vállán kendővel, kezében egy lepényhallal nézett a fényképész felé, a háttérben egy folyóval, melyen túl egy falu fehér házacskái látszottak. A bal felső sarokban a felirat: The catch of the day. A fishergirl from New Amsterdam.
A megfakult kép hátoldalán töltőtollal Paddy Finnigan üzenete. “Ne félj, lelkem, én kis foltosmakarónim. Csak blöff az egész.”
Kimentem a konyhába. Nem akartam, hogy Bruno lássa a könnyeimet.

2017. március 2., csütörtök

Tizenegy: Elvtársak, ennél keményebb ez már nem lesz


- Az istenek megfosztatnak a hatalmuktól, és mennek vissza a szőnyeggyárba! - üvöltötte Bruno Escobar a telefonba kora hajnalban, amikor én még szendergéstől elnehezült szemmel keresgéltem a sípcsontommal a bútorok szélét. - Mégis, mi a francot csináljak ananászkonzervből, rántott csirkét?!
 Hét nappal azután, hogy viszahozták a polipok, Bruno lerázta magáról a közjáték utolsó mentális maradékait, és újra önmaga lett; ezt bizonyítandó, magára öltötte az Armanit, tíz percig igazgatta a tükör előtt a nyakkendőt és a mandzsettagombot, majd tönkretett és összenyálazott egy kanapét, és hívogatni kezdte a nemzetközi összekötőket. Fél óra sem telt bele, és már vicsorgó pofával üvöltött, hogy az agárkutyulék egy tetves kéthetes wellness-fittnessre sem teheti ki a lábát a piacról, máris kinő a földből néhány hájas arcú senkiházi fotelnigger tacskóoligarcha, és kitalálja, hogy ő bizony sápot szed, osztalékot szelidít meg az anyám tyúkját is leadminisztrálja gebinbe, de ezek a tajparaszt azeri gekkóivadékok a kartelben baromira meg fogják bánni, amikor elkezdenek nyom nélkül eltűnni a szeretteik, meg a fürdőből a folyékony szappan, és mindegyiknek bele lesz Damoklész kardjaként nyomva a pofájába, hogy Bruno Escobar üzletében nincs tízszázalékra nyomuló, töpörtyűszagú arcoskodás, meg atyámuramozós diszkrét szalonboríték, itt meritokratikus hierarchia van, sztahanovista szolidaritás, mérnöki pontossággal összerakott cégháló és úgy általában kuss.
 - Nem bírok ezekkel a sertéstelepi balfaszokkal! - fakadt ki végül, miután a füleit tépve toporgott pár percig az idegtől. Pár pillanatig tanácstalanul pislogott, majd rutinból adományozott 200 ezer dollárt egy szomáliai fikuszrezervátumnak. - Vissza kell hoznunk az operatív törzsbe Miguelt. Kordában tartotta nekem az egész telirakott Középnyugatot. Két hétig nem nézünk oda, és máris Marxot raknak a barbecue alá égni, tele van grillcsirkés bódékkal egész Texas, és kiszámlázzák az elfogyasztott retro burgert a kábszeres munkacsoportnak ahelyett, hogy az ingyen kóla mellé még hat kiló Milkát is kapnának a zsernyákok protokoll szerint, amiért nem izélgetik az üzletet.
Miguelt azóta hazaengedték a szanatóriumból, de sem telefonon, sem postagalambbal nem tudtuk elérni. Egy szanatóriumi testőr fű alatt súgta oda némi nyomásra, hogy a tengeri csillag már a kiengedése előtti napokban is furcsán viselkedett, az ambulanciáról egy lepukkant útszéli motelbe ment, azóta pedig állítólag senkivel nem kommunikál, napokra bezárkózik a fürdőszobába, és a helyi könyvtárból kiszignáltatta az Ipari Ragasztóanyagok című folyóirat összes számát 1966-ig visszamenőleg. Padlógázzal mentünk át a sivatagon a Penészes Kaktusz névre hallgató motelig, alig bírta az iramot a nyomunkban a két rolleros smasszer meg a citromsárga lajtoskocsi. Mielőtt kiszállt volna a kocsiból, Bruno a homlokára kent egy kis cipőpasztát; általában ezzel jelezte, ha szigorúan baráti beszélgetésre készült, és a túsztárgyalás, a spontán kivégzés vagy az ipari kémkedés módszereinek alkalmazása szinte kizártnak volt tekinthető. Ez elnyomja a parfüm- és karamellszagot, mondta mindig.
Miguelt egy félhomályos, nyirkos szobácskában találtuk, állig fürdőköpenybe burkolózva, amint épp fugát hegesztett. Bruno, hogy a lehető legtapintatosabban hívja fel a figyelmet jelenlétünkre, előrántotta a mellényzsebéből a hatezer dolláros teatálcát az eredeti kínai kellékekkel, fürge és pontos mozdulattal szórt némi oolongot a kannába, majd bekapcsolta a vízforralót.
Miguel levette a hegesztőpajzsot, letörölte nemlétező homlokáról az izzadtságot, majd felsóhajtott:
- Elvtársak, ennél keményebb ez már nem lesz. Penészedik a fal a konzervgyári depóban, ma reggel néztem meg. Szánalmas, persze, de hát mi mást tehet a kizsigerelt természet az iparosítás ellen?
Hosszan és szótlanul teáztunk, az előírt szertartás szerint. Odakint lágyan csilingelt a lajtoskocsi, és az ablak félig lehúzott redőnyei mögül láttuk, hogy a smasszerek bézbóloznak a hervatag kaktuszok között. Gyönyörű, idilli nap volt, kevés háttérsugárzással.
- Miguel, vissza kell jönnöd a szervezetbe – nyögte ki Bruno végül. - Vízalatti koordinátor nélkül nem megyek semmire, és senki sem pótolhatja a negyed évszázados tapasztalatodat. Rettenetesen sajnálom, amin át kellett menned miattam a Keverékellenes Ligával meg a demoralizálóval, de hát éppen az ilyen nyálkás szörnyetegek elleni harcban van szükségem a támogatásodra, pajtás.
Miguel szomorúan ingatta volna a fejét, ha lett volna feje.
- Őszinte leszek, Bruno, tudom, hogy utálod a cukormázas mellébeszélést. Belefáradtam a harcba és megkeseredtem. Nem tudom tovább csinálni, legfeljebb tanácsokat adhatok a partvonalról, ha ugyan szükségét érzed. A kartel azt tartja rólad, hogy egy karót nyelt, felkapaszkodott hülyegyerek vagy, aki ugyan tökig Rolexben jár és a zsebében van a fél terrorelhárítás, de négylábast ugrik és visszahozza a botot, ha belengetnek neki egy szelet párizsit. Pökhendiek és ostobák. Ezért nem is aggódom, le fogod őket darálni idővel. De Srődinger más. Ő tisztában van az erőviszonyokkal, ezért fél. Óvatos és körültekintő. Persze ettől függetlenül fennhéjázó gazagárnak, sintértelepi sufniszökevénynek tart, akit el kell takarítani a tőkések útjából, szóval kompromisszumban vagy paktumban ne reménykedj, hacsak nem tudod megzsarolni a tagot valamivel. Fogalmam sincs, kinek dolgozhat, fogalmam sincs, mit akar, de ne téveszd szem elől. Aki képes lepaktálni a törpével, annak nem okoz lelkifurdalást lapáttal agyoncsapni egy kutyát.
Bruno arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Kicsit aggódtam, hogy olyan jelzős szerkezeteket fog használni, ami után újra kell éleszteni a jogi képviselőnket.
- Mondd, Bruno, ki a franc ez a Müllerné VALÓJÁBAN? - kérdezte aztán Miguel. Bruno szeme elkerekedett.
- Az ex-takarítónőnk, hiszen tudod. Pár hónapja tűnt el. Tudjuk, hogy Roswellből küldték, de nem volt sem összekötő, sem mozgalmár. Legfeljebb egysejtű kartelfutár vagy programozott dezinformátor.
- Nem hinném. Minden volt ő, csak nem egysejtű. Ez a Srődinger pofa ugyanis szinte kizárólag erről a nyanyáról kérdezett. Hogy hol van, kinek dolgozik most, és milyen infókat adott át. Csak emiatt csengette ki értem a zsét a Keverékellenes Ligánál. Őszintén szólva egy kicsit beszartam, szóval megmondom a frankót, simán elcsicseregtem volna neki mindent a te takarítónődről, már ha ugyan tudtam volna, hogy mégis mit mondjak. De azt hitte, csak makacskodom, úgyhogy elküldött a törpéhez a demoralizálóba. - Miguel rágyújtott. Alighanem vonogatta volna a vállát, ha lett volna neki. - Ez van, apóstesókám, a fejünkre nőtt ez a sok szar. Akármekkora legyen is az üzlet, mi itt csak földszintes gladiátorok vagyunk – mondta. - A szomorú helyzet az, hogy akik odafönt a páholyban hortyognak és köpködik a szotyolát, egymás fecsegésétől nem hallják az elegáns és vértelen formagyakorlatok hangját, csak a gőzölgő trancsírozás éri el az ingerküszöbüket. Ezért hát tele van a Fény törvényesített vérontással, és tele van a Sötétség erőszakkal. A gladiátorok békét keresnek, de hiába. Így volt ez mindig is, mi vagyunk a világ járulékos veszteségei. És ahol a járulékos veszteség eléri a 99%-ot, ott időszerű lenne egy spontán paradigmaváltás.
Bruno homloka elsötétült. De lehet, hogy csak a cipőpaszta tette.
- Van valami, amit nem mondtam el nektek a demoralizálóról – mondta töprengve. - Miután téged visszaküldtelek, Miguel, a transzformátorban beleestem egy féreglyukba. Tele van velük az irodalom, amióta elszaporodtak a könyvmolyok. Nagyon érdekes dolgokat tudtam meg, mármint kifejezetten mozgalmi szempontból. Leírva persze semmi nincsen, elvégre a hősök sem teljesen hülyék. A fülembe jutott például, hogy az a Bellerophon gyerek elkezdett kínos kérdéseket feltenni, miután megérkezett az Olümposzra és látta az arisztokrata szájtépést. Athéné ilyenkor sziszegett, hogy fogd be, az istenit, mert úgy jársz, mint a sánta kovács, aki addig jártatta a pofáját a feudalisztikus társadalom kritikájáról, amíg el nem vitte az ávéhá, és tízezer évig pakolta a csehszlovák gumitéglát a sufniban, a többit meg ugye tudjuk, szarkenés, brazil sorozat. Azóta statáriumot hirdettek mindenkire, aki a szocializmus kísértetével mételyezi az Olümposzt, felhúztak egy rohadt nagy falat, és annyika, azóta bizony csak mélységes kuss van, meg hogy vesszen a mocsokban fogant, fogcsikorgató földalattiság, még Hádész se mer a földszintnél lejjebb menni a lifttel, főleg azután, hogy az a szarházi Zeusz még a saját feleségét is majdnem kicsinálta, de végülis miért várnánk kultúrmanírokat egy ilyen baromtól, akit egy kecske nevelt föl. Szóval az a tökkelütött Bellerophon addig kérdezősködött, míg egyszercsak betessékelték egy virágmintás gyaloghintóba, a repülő lovacskát tessék csak itthagyni, és legközelebb már csak az elmegyogyón látták a fickót az elfekvőben. Az embereket a legfurcsább pillanatokban tudja elragadni a politikai indíttatású váratlanság. Szóval mikor mindezeket elmesélte nekem egy kiöregedett könyvmoly, úgy döntöttem, hogy ha már a lelkem egy darabjának itt sikerült landolnia, legalább megnézem magamnak azt a sánta kovácsot, akit Athéné említett, hátha tud valamit, meg egyébként látatlanban is szimpatikus volt a csávó. Mit ne mondjak, kábé le kellett mennem a térképről, majdnem eltévedtem, aztán útba igazított egy Milton nevű zöldséges, aki valami paradicsomot keresett. Végül megtaláltam a fickót a Kusza Lábjegyzetek Erdejében, épp fahéjas csirkeszalonnát sütött egy felaprított állambiztonsági hivatalnok tüzénél, én meg leültem ott a keselyűk mellett, csak úgy kvázi véletlenül, mint ahogy az átlag agarak szoktak szalonnasütési körülmények között. Elbeszélgettünk Adam Smithről, az agrárollóról, meg hogy milyen szarul van megírva az Akasztottak lázadása. Amikor csak úgy mellékesen szóba hoztam Müllernét, a fickó aszonta, hallott róla, mert a szomszédban van valami ufóészlelős könyv, amiben hosszasan írnak Roswellről, és az asztronauták szabadnapokon átjárnak hozzájuk agilityzni. Ők mondták, hogy Müllerné most újra Roswellben takarítja a büfét meg a ruhatárat a Szentséges Szűz siratókápolnában. Többet sajnos nem sikerült megtudnom, mert abban a pillanatban Laika felgyújtotta a lovat, én meg visszateleportálódtam ide. Mindegy, annyi biztos, hogy meg kell találnunk Müllernét, mielőbb. Akármiben mesterkednek ezek az olümposzi csökevények, meg az a szarházi Hektór, és bármennyire is azt hiszik, hogy ők majd kedélyesen áttekernek a butikkapitalizmuson a tuningolt szobabiciklijükkel, ez a guccsiba öltözött pökhendiség nem állhat ellen a végtelenségig a modern társadalmi felelősségvállalás dicsfényben úszó úthengerének!
A konzervgyár depójának falán rendíthetetlenül penészedett tovább a vakolat. El kell jutnunk a Szentséges Szűz siratókápolnába. Ez pedig azt jelenti, hogy fel kell hívnom a Felsőbb Kapcsolatomat. 

2016. május 12., csütörtök

Tíz. Parasztbecsület

Barkácsoltam a brabantit. Megrendeltem a Csikóidomítás porszívóval c. alapmű egy antikvár példányát, és lelkesen belevetettem magam a gyakorlati alkalmazásba. Sajnos nem arattak nagy sikert a könyvben részletezett módszerek. Talán az a baj, hogy már túl idős ezekhez a csikós dolgokhoz, gondoltam. Néha a padlásszobában, útban a mosókonyha felé, beletemettem az arcom a lótakaróba. Olyan szaga volt, mint Brunonak, csak épp mégsem.
Növesztett maga köré egy golyóálló plexifalat. Húzta maga után, felkarcolta a parkettát, csíkokat húzott a legelőre, a konyhában meg leverte a csempét. Biztattam magam, hogy így legalább mindig tudom, merre jár, elég, ha a csörömpölésre figyelek, de azért valami azt súgta, hogy ez nem teljesen normális. A plexifalban az volt a legrosszabb, hogy nem lehetett látni, és folyton nekimentem, vagyis inkább felkenődtem rá, amúgy lendületből. Ezen a brabanti néha meglepődött, érdeklődve nézte a vérző pofámat, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, én meg a fogaimat köpködve válaszoltam, hogy igen, és hozzátettem egy idézetet valamelyik utópista szocialistától, csak hogy tartsam a szokást. Amikor beláttam, hogy hagyományos idomítási módszereim csődöt mondtak, bementem egy gyógyszertárba, hogy tanácsot kérjek. A makulátlanul tiszta helyiségben túlméretezett plakátról mosolygott a látogatóra egy frissen mosott afgán agár, büszkén hirdetve: “Klinikai vizsgálatok bizonyítják, hogy a halál egészségtelen. Mondj Te is nemet a halálra a NormAnimallal!” Azonban amikor megkérdeztem, hogy nincs-e valami olyan szer, amivel brabanti dragonyoslóból szocialista agárkeveréket lehet csinálni, a patikuskisasszony csak szomorúan vonogatta a vállát, hogy olyan tablettát éppenséggel tud adni, amitől a lovat sárkánynak, unikornisnak vagy parapetkonvektornak fogom látni – szóval hát nem lesz azzá, csak annak látom majd egy ideig -, de ilyen agaras cuccuk nincsen. De ő csak nemrég van itt, úgyhogy jöjjek be jövő héten, és kérdezzem meg a kolleganőjét, hátha van ötlete, vagy nézzek körül az amazonon, ott minden istenharagját lehet venni. Én meg morogtam, hogy köszi, de az amazonokat meg az istenek haragját inkább hagyjuk.
Pár hét múlva felhívtam mobilon Athénét, hogy reklamáljak, vagy inkább tanácsot kérjek, merthogy az utasításait maradéktalanul betartottam, de a brabanti nemigen mutatta jelét annak, hogy előtörne belőle az eddig magába fojtott marxista ebforradalmár. Gond, az van, erre igen lényeglátóan sikeredett rájönnöm, kedveskedett Athéné. Hát ezt most tényleg elcseszte, bocsi, mondta aztán mentegetőzve. Ez a kis baleset nem volt teljesen véletlen, ugyanis kiderült egy családi vacsora közben, hogy Aphrodité, az a szerencsétlen agyamputált valami fogadást kötött a demoralizálóban a törpével, mert lóvé kellett neki egy TopShop rendeléshez. Athéné szabadkozott, hogy ő se egészen érti a sztorit, de a lényeg, hogy a jelek szerint két transzformátor adás keresztezte egymást, és ez a brabanti izé, hát igen, ez végül is Bruno is, meg nem is, merthogy ugyan Bruno ott van belézárva, de jelen formájában ez a megtermett nyakigláb egy lettországi farmra való, ahol fogyatékos gyerekek lovagoltatására használta egy kedves és kábé középkorú zongoratanárnő. Namármost a kölkök rohadtul ki vannak akadva a brabanti miatt, illetve amiatt, hogy nincs ott, merthogy itt van, ugye, félig elkutyulva. De láthatom jómagam is, hogy kissé tájidegen itt a lakásban, állva alszik, az irodában nem vált be nyomtatólóként, sőt a szkafander se megy rá, szóval ő, Athéné igazán nem akar beleszólni, de szerinte a brabanti visszavágyik a baltikumi ortodoxok közé, és talán jobb lenne lepapírozni és visszaküldeni. Mikor afelől érdeklődtem, hogy ez a visszaküldés mégis a gyakorlatban hogy nézne ki, Athéné csak legyintett, hogy nem nagy etwas: feláldozom Poszeidonnak, szíven szúrás, elégetés, ahogy a kézikönyvben is le van írva. A csávó leszűri a lovat és leszállítja a fogyi gyerekeknek, Brunot meg kimazsolázhatom a hálóból. A polipok keze messzire elér, és a vízi út a legolcsóbb. Aztán ha a ló teljesen leégett és a kutya is összeállt, a maradék szenet elviszem a belső sivatagba, a többi délibáb közé, ott kedvére énekelheti a Pillangókisasszonyt, vagy amit akar. Brünnhilde, heilige Braut, aztán gyászinduló, például. Mondjuk arra figyeljek, hogy az áldozást ne nagyon csesszem el, mert múltkor Odüsszeusz is elég sokat szívott a tengeri járatok késése miatt. És jó lenne, ha nem tökölnék sokáig, mert már így is több hetet vesztegettünk el ezzel a marhasággal, Miguel még mindig az intenzíven úszik, Srődinger szörnyű bosszúterveket sző a konzervgyár alagsorában, és ha esetleg elfelejtettem volna, Müllerné sincs meg.
Legszívesebben üvöltöttem volna. Értem én, hogy mindenért áldozatot kell hozni, főleg ugye mások hülyeségéért, és tudom, hogy ez a brabanti csak félreértésből került ide, de ha jobban megnézzük, az egész élet csak egy végeérhetetlen félreértés, és ha már itt tartunk, mi lenne, ha most az egyszer, csak úgy a változatosság kedvéért, valaki másnál csöngetne a lúzercsináló? De persze nem üvöltöttem, mert már este 11 volt, és a szomszédban a nyugdíjas néni korán fekszik, így csak széttéptem egy párnát és felírtam vérrel a falra, hogy Zeusznak meg kell halnia.
A dragonyos meglehetős rezignáltsággal fogadta a hírt, hogy le kell szúrnom. Figyelmesen hallgatott, aztán hümmögött, hogy megérti a dolgot, tulajdonképpen így lesz a legjobb, és hát bevallja, ő sem érzi igazán elemében magát itt. Már-már a bipoláris depresszió jeleit vette észre magán az elmúlt hetekben, merthogy ő alapjáraton egy igen vidám természetű lovacska, de most itt búskomorkodik benne ez a húsba börtönzött versenyagár, és az mégsem állapot, hogy egyik pillanatban derűsen üget a levendulaágyásban, a következő percben meg letargiában zokog a petúniák között a proletariátus sanyarú sorsa miatt. A végén még valaki felnyom minket az önkormányzatnál. Hallgattam, ahogy halkan, kedves félmosollyal beszélt, előzékenyen lehajolva hozzám, meg-megbökve puha, meleg orrával, és ömlöttek a könnyeim, mint annak idején a kilövés után, amikor megértettem, hogy a Szovjetunió mérnökei soha nem is akartak visszahozni a Földre, és a leéletlen kutyaélet nem véletlen következmény volt, hanem bekalkulált járulékos veszteség. Ezek vagyunk mi, gondoltam, a világ járulékos veszteségei. Vigyék hát az istenek a gőzölgő, meleg hússallangot, a tölteni való térfogatot és élősúlyt, és adják vissza éteri szent lényegében az én játszótéri Achillesemet, aki oly szomorúan nézett rám e realitás talajára gravitálódott jószág szelíd és zavarodott szemeiből. Szegény brabanti, még a vére is olyan diszkréten és kulturáltan ömlött, és utolsó nyihogásával is afelől szabadkozott, hogy visszaadás előtt elfelejtette kimosni a fürdőszobaszőnyeget, amivel egy kiadós eső után letörölgettem az istállóban, és megígérte, hogy a zongoratanárnővel majd küldet egy másikat, bár lehet, hogy sajnos IKEÁ-s cucc lesz, mert a letteknél csak az van.
A máglya három napig égett, mert a polipok valami értekezleten ültek és nem értek rá. Magamra zártam az ajtót, és beleüvöltöttem a tükörbe, hogy nem érdekel, oldják meg az istenek, ahogy tudják, én ezennel kiszálltam, mint Ikarosz, aztán hívtam a tűzoltókat, teletöltöttem a kerti locsolókannát és készenlétbe helyezkedtem. És három nappal később arra ébredtem hajnalban, hogy Bruno úgy horkol mellettem, hogy majd' elfújja a kockás takarót meg a virágmintás kutyahálóinget. Csöndben sírdogáltam. Minden kezdődik hát újra, gondoltam, a grillcsirkés balhé, a texasi kaktuszrendelések, a vég nélküli felmosás a laborban, esténként Fourier, Saint-Simon, David Ricardo meg a Walden. A világ járulékos veszteségeinek semmitmondó és érdektelen kis élethalál-harcai. A történetek azokról, akikről nem szólnak történetek, és hosszas, nemsokára feledésbe merülő feljegyzések azokról, akikről és akiknek senki sem írt.
E különös közjáték nem múlt el nyomtalanul. Arra számítottam, Brunon mutatkoznak majd egy köztes élet visszhangjai, de tévedtem; ő önmaga volt, mint ahogyan lóként is önmaga volt, s csupán az én valóságom számára létezett a két önmaga között az a bizonyos térfogat, tömeg és geográfiai elhelyezkedés jellegű különbség. Néha újra a brabantiról álmodom, a foga alatt ropogó sárga zabról, az acélkék lótakaró szagáról a padlásszoba félhomályában, a szelíd és kérdő szemeiről, és a fénylő csillagról a homlokán.
Tudom, hogy néha a brabanti is álmodik egy fekete foltos fehér kutyáról, ami némán és mozdulatlanul siklik egy csónakban az űr fekete vizén, és aminek a szíve verdes és lángol, mint a bordák kalitkájába zárt tűzmadár. Ilyenkor feldúltan és szomorúan ébred, és az az érzése, hogy éjszakai öntudatlansága alatt életének darabkáit egy ismeretlen hatalom szétszerelte és újrarendezte. Reggelente néha nyugtalanul árulkodó repedéseket keres az ajtófélfa mellett, a kávéscsészén és a szobanövények cserepeinek sarkaiban; aztán a gazdája végigsimít a csillagos homlokán, és mire elindul a munkába, a kéz melege már feloldotta a félrecsúszott illesztéseket.
Történt mindez amiatt, mert Aphrodité eladta a család becsületét egy napelemes nokedliszaggatóért, vagy mi a francot is rendelt végül a TopShopból, az Úrnak kétezer-tizenhatodik évében, amikor Müllerné hollétéről még mindig senkinek sem volt tudomása.

2016. március 16., szerda

Kilenc. Trója lángjai


Bruno meghalt.
Lopva ment el, titokban, összeszorított állkapcsokkal és önfeláldozón, mint Suryn atya, mint egy négylábú zászlóshajó, amely a végtelenbe, a néma enyészpontba tart, s hallgat örökre hideg vizekben. Elment, ahogy elmentek előtte mind a többiek; vádló, üresen maradt papírlap egy tökéletesen lezárt forgatókönyvben, amiből semmi sem hiányzik. Kicsipkézett és elvarrt szerelmi szál, és a gyomorfájós várakozás, hogy a tapsrendben még előkerül Rómeó, legalább meghajolni, ha megtörni nem is.
Reggel hideg volt a kosár, és azonnal tudtam, hogy üres a világegyetem. A fehér kutyapokróc ásított, mint egy makacs hófolt, amit azért hagyott ott valaki, hogy elfedje vele egy ártatlan állat kiontott vérét. Néztem Bruno üres kosarát, és ez a fehérség felidézte bennem a tudósnak a kezét, aki hazavitt, hogy játsszak a gyerekeivel, pár nappal azelőtt, hogy fellőttek volna az űrbe, a biztos halálba. Anyám sokszor mondogatta, hogy jobb a Tverszkaján remegve a falhoz lapulva várni, hogy odaférkőzz végre a halomban álló szeméthez és felfald a megzöldült kolbászvégeket, mint kiszolgáltatni magad egy majomfajnak, melyet háziasítani több tízezer év alatt sem sikerült, s amelynek kedvessége méreg, gondoskodása árulás, az otthonában meglelt kényelmes kutyakosár pedig ócska propaganda, vagy egyenesen fotosopp. Ne legyek olyan, mint a kóborkák, akik csapatba verődve vakaróznak az utcasarkon, bárkivel egy szóra elmennek, és aztán valami sikátorban egy kukából kerül elő az oszló tetemük. Hallottam a hangját a fejemben. Srődinger, gondoltam. Aztán azt: meghalt. Aztán pedig azt: a kutyák a mennybe jutnak, és a hiányuk is felszáll a köddel, mert Isten szereti a világot.
Még aznap reggel jött a hír, hogy Miguel kórházban van Santa Féban, pontosabban egy vörös csillagokat rehabilitáló tengerbiológiai szanatóriumban, de egyelőre sózzák, és nem kihallgatható. Közben látogatók jöttek és mentek egy félig áteresztő hártya másik oldalán, és halványan emlékszem, hogy üzleteltem. Kásásan és távolról hallottam őket, mint egy roswelli rádiójelet, miközben a kartotékokat pakoltam. – Értem én, hogy magányos az ember, vagy kutya, vagy mi a franc az űrben, főleg hosszú távon, ugye – okoskodott egy grófnő, egy túlsúlyos agyaggalamb -, de mégis, egy fekete keverék… – Rádférne egy kis boldogság, kutyuska – mondta aztán valaki más, talán egy portás vagy jegyellenőr, aki öt doboz angolnamártást vett –, hiszen olyan vagy, mint egy megcsömörlött hegylakó, aki örül, ha jut az asztalára egy kis karalábé; még sosem hallottalak nevetni, te pedig már hányszor hallottál nevetni engem. – És aztán egy harmadik hang, amelynek az akcentusa nagyon ismerős volt, de valahogy mélyebb, pöszébb, és mintha egy padlástérből hallottam volna: – A kert végében csöndes, sekély patakocska csordogált, a meleg nyári hónapokban kiszáradt, de ilyenkor kora ősszel, amikor elkezdődtek a langyos esőzések, megduzzadt és beszédes lett, és esténként megjelentek a kertben az apró, fürge leveli békák. Itt sosem volt teljesen sötét, a fekete égbolton még éjszaka is derengett a két hatalmas lámpás, az ősi világ fényét magába záró két üveges szelence, amiket a Gazda még valamikor az idők kezdetén készített, amikor még nagyon fiatal voltam...
Bruno meghalt. Hirtelen minden a nyakamba szakadt. A termelés, a minőségellenőrzés, a logisztika, az alapítványi pénzek kifehérítése, az ösztöndíjak és szociális támogatások átszervezése, a leszámolások és munkaebédek. Magányos esti séták, lesütött szemű, oldalazva kitérő kutyafuttatók. A kérdések a szemekben, amik félúton találkoztak az én kérdéseimmel, és bizalmatlanul kerülgették egymást, kivillantva fehér fogaikat. Rettegtem, hogy a pillanatnyi zavart kihasználva lecsap a kartell és egyszercsak a halakkal alszunk. A törpére gondoltam a demoralizálóban. Srődingerre. Van és nincs egyszerre, mint egy rossz viccben, amiben az egyenletnek nem létezik megoldása.
Elmentem és felgyújtottam a grillcsirkés bódét, aztán a kosárban álomba nyüszögtem magam. Micsoda szánalmas és kisszerű kutyakomédia. Felhabzó utójáték. Vagy becsapós prelúdium.
Egy hétre rá, reggel hét körül becsöngetett Pallas Athéné. Nyugi van, vakarék, itt a Brunód, mondta, és spárgára kötve húzott maga után egy brabanti dragonyoslovat. Én a kávéscsészémet lötyögtetve otthonkában, a hónom alatt az aznapi aktákkal csak annyit bírtam mondani, hogy de hát ennek nagyon nagy a feje. Athéné kifújta magát, letámasztotta a lándzsáját, és kért egy szál cigit. Bocsika a késedelemért, de az ilyesmi nem megy gyorsan, konfigurálni kell meg minden. Szóval az van, hogy egy ügyetlen hárításnál a chilei ebzet megcsúszott és belepottyant a transzformátorba, mondta. Sajnos a demoralizálóban ez elég gyakori. Igazából nem jártam rosszul, győzködött, legalábbis ha szigorúan a testtömeget meg a négyzetcentiben mért felületet nézzük, és hát szerencsém van, hogy ló jött ki a transzformátorból, és nem mondjuk szögesdrót, albán kertitörpe vagy kankalin. Nézzem csak meg, ugyanaz a jó anyag; ráadásul brabanti, mint az a tyúk a Lóheringben, tökre értelmiség meg kultúra. Oké, egyelőre egy kicsit acetonszagú, meg ha közelebbről megnézzük, tényleg hegeszteni kell, viszont nagyjából szobatiszta, megvan a négy lába, az alapvető parancsszavakat ismeri, és különben is valljam be, hogy már láttam álmomban, mint az a Csipkerózsika, vagy melyik. Hát tényleg láttam, feleltem, mert van ez a rossz szokásom, hogy lovakkal álmodom, mintha folyton a Guldenburgok öröksége végefőcíme menne a fejemben, de ebből még nem következik, hogy kecses, karamellszagú agaramat kétemeletes dragonyoslóra cserélném. Ez nem kívánságműsor, mondta erre Athéné, én meg válaszoltam, hogy hát a jelek szerint tényleg nem. Zeusz egy kicsit zizi mostanság, mondta aztán mentegetőzésképpen, kísérletező kedvében van. Bár verseim csücskére tőle volna szabva rém, írogatták egyesek felelőtlenül, ugye. De gondolj csak Valentino úrfira, vakarék, ő se volt éppen egy zsebcirkáló, és mégis térdig lógó nyelvvel ugráltál, ha kijött botot dobálni az ültetvényre.
A brabanti belehorkolt a fülembe, amikor kikötöttem a svédasztalhoz, de elég gyorsan feltalálta magát és békésen ropogtatta az almát meg a sós mogyorót. Néztem rá a gombszemeimmel, ő meg visszanézett belém. Szlalomoztam a patái között, és kerestem a reset gombot, vagy a feljárót, amin bementek a görögök, miközben Athéné kézzel tömte magába a káposztasalátát.
- Ne aggódj, vakarék – veregette meg a fejemet –, csak csinálj mindent úgy, mint eddig. Almozd ki, csinálj neki rántottát, szavalj Nerudát, en la piel de las uvas me pareció tocarte meg minden, és majd magára talál. Áldott jó szíve van, a természetes szelekció legmegátalkodottabb szökevénye is megülheti szőrén, meg a gyerekeket is szereti, de azért van benne kakaó, majd meglátod, elvégre a határozott impulzussal közeledő egy tonnába nem köt bele minden jöttment, nyáladzó gyógyegér. Node egyelőre hadd ácsorogjon a legelőn és nézze a saját árnyékát anélkül, hogy jelentést kéne írnia, vagy gurigáznia az alapítványi pénzekkel. Elment a demoralizálóba meghalni a barátjáért, jár neki ez a pár szabadnap. De emlékeztesd, hogy már csak három élete van, és ahol az alvilág istenei ultiznak, ott előbb-utóbb a főnixmadár is a fazékba kerül. Vedd csak fel szépen az ünneplő szkafandert, Laika, és örülj, hogy űrsikló helyett lóháton mehetsz a fellegek közé, mint a Zsandark.
Így lett, hogy rendeltem egy mobilistállót a kertbe, kiütöttem a hátsó kerítést, és körbejelölgettem a szomszéd elhagyott telkét. Néztem a brabantit, amint a naplementében iszik és lángol. Trója lángjai. Ó, én máglyám és hajtóművem, gondoltam. Azt hiszem, ezt hívják kegyelemnek. Másnap megszereztem a Szent Anna kelkáposztával és fúrógéppel repróját, egy kicsit kifakult, de az istállóba pont jó. Aztán hozattam egy nagy üveg tevebefőttet a Remízből, a dragonyos az egészet felfalta, még a magokat se köpködte szét. Hogy örülne Müllerné.
Este a gőzölgő mezőn csak az égve hagyott állatok világítanak. A lónak erős és meleg a nyaka, és fehér a csillag a homlokán, mint egy sebhely, estrella en la oscuridad. 
Nem érem fel ezt a brabantit. Kell egy gurulós létra.

2015. december 24., csütörtök

Nyolc. Egy tragikus fordulat karcos mellékzöngéje

Másnap reggel Bruno hosszasan turkált a nyakkendői között, nem tudván dönteni a mustársárga, az őzbarna és a tejeskávé szín között. Aznapra egy gerillaakciót tervezett, amely során több száz csirkét szabadítottak volna ki a KFC imperializmusának karmaiból. Öltözködés közben hosszasan ecsetelte nekem a lángoló marxizmusuk miatt grillrács mögé vettetett tolltestvérek kálváriáját, amelynek fájó fullánkja mélyen átjárja a szolidaritást még akkor is, ha a csirke úgy általában véve nem az a kifejezetten proletár öntudatra ébredt állat. Kedvetlenül rágtam a ceruzámat, tanácstalanul töprengve, milyen bevezetőt írjak a “Gelka vezér és a trilobita porszívós temetkezések a 19. századi trappista forradalmi diskurzusban” c. előadásomhoz, amit két nap múlva kellett megtartanom a NASA Idegenrendészeti Akadémiáján. A halkan duruzsoló közszolgálati rádióban közben emlékműsort adtak a megboldogult ezredes tiszteletére. A dolog végülis érthető, gondoltam, elvégre hogyan is maradhatna bárki is épelméjű egy olyan országban, ami egyetlen hatalmas tengerpart.
-  Olyan ember volt ő, aki vontatott, ragacsos rendet teremtett a szertelen és önfeledt chilei káoszban, ahogyan az Úr mondja: kirendeltettél maszekba az én gyermekeim közé, s te beszántottad vala az ő földjeiket vérrel és tárcsával és rotációs kapával. A meszticek előre köszöntek neki, mert fegyverrel járt, és fehér volt, mint egy pézsé…
Szerettem nézni, ahogy Bruno öltözik. Ebben a minden külsőségre kínosan ügyelő aprólékosságban volt valami rettenetesen megható: nem a jelen, hanem a múlt sárgöröngyei ellen öltötte magára a legjobb zakót még akkor is, ha csak a Remízbe mentünk, és a literszámra magára locsolt kölni nem a mostani kutyaszagot, hanem az egyszervolt bádogváros utcáinak orrfacsaró bűzét volt hivatott semlegesíteni. Ebben a töprengésben, hogy melyik biléta illene legjobban az acélkék K9-es mellényhez - melynek zsebén mindig ott függött a szemüvegkeretével harmonizáló óraláncocska - lénye legmélyebb belső szakadéka mutatkozott meg: a szenvedélyes ragaszkodás, mely földjéhez és annak lakóihoz, a balsors által kísértett nincstelenekhez fűzte, s ugyanakkor az életösztön éppoly szenvedélyes felhajtó ereje, amely megérttette vele már kölyökkorában, hogy szegény, mint a templom agara, és vagy teljes harapással kapaszkodik a magas kultúrába, Dosztojevszkijt, Garcia Marquezt, Marxot és Thoreau-t olvas, vagy felfalják a sivárság szívzabáló férgei és parazitái, míg végül a minden reményétől megfosztott gazdátlan test, amelyből már elmenekült a kutyalélek, elfogadja a láncot, a száraz kenyeret és a hazug menedéket nyújtó olajos hordót, s már nem is vágyik egyébre. Ebben az erőfeszítésben volt valami mélyen tragikus, talán mert Bruno valahol legbelül meg volt győződve róla, hogy mindez hiábavaló, mert ő fejreállhat, hegedülhet, kötéltáncon biciklizhet, a következő sarkon akkor is elrekvirálja tőle a babérokat valami semmirekellő retikülszökevény, valami négy lábon járó földszintes gülüszem, akinek ugyan annyi esze sincs, mint egy marék molylepkének, de megkapta egy hasonló kistaffírozott senkiházitól a Chilei Tölgyfalombos Lófaszrendet, ő az Ebek Legebebbike, és papírja van róla, hogy fajtiszta, ahogy mondani szokás – mintha ugyan ennek az ellentettje az volna, hogy fajpiszkos, vagy egyenesen fajmocskos, és tessék, már jönnek is a neon nácik a folteltávolítóval meg a drótkefével. Szóval a píár, a netvörking, a polírozott modor, a nyolc nyelven ugatás, a kiterjedt anyagismeret és 30 éves szakmai tapasztalat mind nagyon frankó, de ahol az elefántok danszolnak, ott ő legfeljebb az ebek harmincadjára juthat, és még örüljön, ha nem mindjárt az ebek négyzetgyökére.
A reggeli toalett idilljét a Venceremos hangjai szakították félbe: Bruno telefonja csörgött. Hallottam, ahogy a vonal másik végén valaki gyorsan és kapkodva beszél, mintha kényszerűségből kellene elhadarnia valami életbevágóan fontosat. Bruno arca elsötétült, fülei lefittyedtek, aztán borzolni kezdte a nyakszőrét, és mikor kinyomta a telefont, fájdalmas grimasz jelent meg a szája szélén, és villogtak vakítóan fehér, gondosan polírozott szemfogai; szinte olyan lett a pofája, mint egy kivilágított karácsonyi vásár.
 - Az egyik árufeltöltőnk telefonált a bolíviai drogáriából - mondta. - Baj van. Miguelt elkapta a Keverékellenes Liga, kivallatták, és miután semmit sem mondott, beutalták a 85-ös demoralizálóba.
Kirázott a hideg. Az egyenlítői tajga elképzelhetetlen messzeségében, az Elveszített Tárgyak Osztályának mesgyéjén túli kietlen vidéken terült el a 85-ös demoralizáló, egy olyan tér- és idősíkban, ahol fehér páraként bolyongtak a holtak, az eltévedt gyermekek és az állatok. Azt beszélték, a 85-ös demoralizáló végtelen számú, egyforma hatszögből áll, melyeket lépcsők, előterek és végeláthatatlan folyosók csatolnak össze egyetlen hatalmas labirintussá, s e végeláthatatlan folyosókról tízezer ajtó nyílik, amely nem vezet sehová, illetve visszatér önmagába, és ha egy közönséges halandó áthalad rajtuk, egyszerűen önmaga egy másik énjébe érkezik, amely hasonlóképpen bolyong, akárcsak az előző; s eképpen a 85-ös demoralizálóból kitalálni lehetetlenség. Azt mondják, az ördögi komplexumot egy őrült törpe uralja, aki a saját rég elveszített álmait keresteti az itt raboskodó szerencsétlenekkel a hatszögek labirintusában, s mivel e régi álmok mibenlétével ő maga sincs tisztában, ez a keresés is szükségszerűen hiábavaló. Önmagába forduló, rideg és szimmetrikus pokol volt ez, egy üvegfalakkal szabdalt, néma és vértelen mészárszék, amit jól ismert és amitől rettegett a felperzselt barlangokba húzódó ősember, aki talán éppen azért festette barlangja falára a bölényt, lovat, párducot és antilopot, mert a fáklya tűzfényében imbolygó állatszellemektől remélt védelmet a 85-ös demoralizáló rettenetes tükörlabirintusa ellen, ahol oly kérlelhetetlenül mutatkoznak meg az élőlények sorsának esetleges, véletlenszerű, kiismerhetetlen és befolyásolhatatlan kerekei. Ide kerültek azok, akiket feledésre ítéltek, és akikről nem szólnak történetek. Megesett, hogy valaki csak úgy véletlenszerűen, kvázi magától csöppent a 85-ös demoralizálóba. Nem volt ez sem istenítélet, sem agyafúrt összeesküvés, csupán egyszerű balszerencse: semmiféle hibát nem kellett elkövetni ahhoz, hogy valaki itt kössön ki. Mindazonáltal a Liga terroristáinak bevett gyakorlata volt, hogy ide utalták be a megtörni kívánt összekötőket, akik nem akartak vallani, vagy azokat a vallási vezetőket, akik ragaszkodtak az Általános Szolidaritás és Együttérzés Elméletéhez, és azt hangoztatták, hogy látnunk kell az emberséget az állatban.
Bruno magán kívül volt, a füleit tépve káromolta az összes valaha volt babilóniai istenséget, és a szőnyeget kaparva vonyított, hogy annak a jósnőnek igaza volt, őt tényleg megátkozták, és bajt hoz mindenkinek a fejére, akit csak megkedvel. Miután végiggondoltam Bruno szűk baráti és családi körének történetét, nemigen tudtam ellentmondani ennek a keserű felismerésnek, de inkább építő jelleggel azt indítványoztam, kérjünk tanácsot Athénétól, ha már valami különös véletlen folytán ő is belekeveredett a történetünkbe.
Bruno épp lábáztatás közben érte az istennőt, aki egy kicsit bosszús volt az alkalmatlankodásért, de aztán csak legyintett, hogy ahány kutyája volt, mind jöttek utána a fürdőszobába, ez amolyan gyári hiba náluk. Bruno vitt neki baglyos szalvétát meg egy zacskó tejkaramellát, amitől Athéné jobb kedvre is derült. Kicsit szabadkozott, amiért az utóbbi időben elhanyagolta Brunot és nem részesítette útmutatásban, de az igazat megvallva kicsit összecsaptak a feje fölött a hullámok, problémázni kezdtek a cégnél, hogy miért nincs gyereke, és még férjnél sincs, pedig már épp ideje volna, és biztosan csak egy jó kis zsíros szülési szabadságra meg részmunkaidőre fáj a foga, ő meg belebonyolódott valami zavaros magyarázatba Héphaisztoszról, aki igazából tetszett volna neki meg minden, de voltak azok a balhék az apjával, a piálgatások Dionüszosszal, meg a hiszti, hogy a főisten lánya nehogy már egy leszázalékolt alkeszhez menjen férjhez, és Athéné hiába magyarázta, hogy se a kovácsműhelyben, se az ágyban nem kell gyalogolni, a tütükézés meg csak alkalmi hóbort. Mondjuk tény, hogy a csávó nem volt az a kifejezett rokokó műalkotás, szóval ronda volt, mint a föld, de hát nem is a vitrinbe ment volna a nippek közé. A végén persze jött Aphrodité és bekavart, mert az csak ahhoz ért; később meg volt az az almás sztori, szóval neki nem nagyon van már kedve ahhoz, hogy randizgasson, pedig Héphaisztosz tényleg nem lett volna rossz parti, legalább csinált volna neki egy új páncélt, mert hát annak is ideje lett volna, csak ugye amikor az apja odahívott valami félnótást, aki fegyverkovácsnak adta ki magát, az mindenképpen méretet akart venni a mellvérthez, Athéné meg lecsapta a kis cseloveket, mint a taxiórát. Na, azóta sincs egy vasa, amit felvegyen, és amióta bedurcizva eljött az Olümposzról, ezeknek a mucsai tahóknak kell termelnie a profitot a call centerben. A tengeri csillag esetét sajnálattal hallja, de Bruno csak ne aggódjon, ő majd elintéz néhány telefont és szerez retúr látogatójegyet a demoralizálóba, a többi a mi dolgunk; és ha esetleg találkoznánk odalent a törpével, szóljunk már neki, hogy hozza vissza a serpenyőt meg a vécépumpát. Ezzel megáldotta Brunot, ráadott egy mikiegeres kutyaruhát, és hazaküldte.
Bruno csak este ért haza. A fluxuskondenzátorok megvitatása és a KFC ellen tervezett gerillaakció így sajnálatos módon elhalasztódott, és Brunonak kifejezett lelkifurdalást okozott a nyársra húzott szárnyasok cserbenhagyásának gondolata. Megígértem neki, hogy legalább a sarki grillcsirkés bódét felgyújtom, ha arra járok, és éppen nincs ott senki. Az ecetszagú konyhában ücsörögtünk, ittuk a szójatejes máte teát, és sötét bosszúterveket szőttünk, talán mert jobb volt valami olyasmire gondolni, amire majd a demoralizálóban tett látogatásunk után kerül sor, s ezzel legalább gondolatban kisebbíteni a Miguel kiszabadítását célzó küldetés kockázatát. Amikor a forrongó hangulat alább hagyott, és a teavizet is levettük a tűzről, visszatértem Gelka vezérhez meg a trilobita porszívós temetkezésekhez, Bruno pedig feltett egy jazz lemezt, rénszarvas-sapkát húzott, és nekiállt paila marinát kotyvasztani fagyasztott angolnából. Húsz percnyi hallgatás után rövid csengetésre riadtunk fel. Bruno kiosont, és egy cetlivel a szájában tért vissza, amit valaki az ajtórés alatt csúsztatott be.
Egy vegyesbolti blokk volt, aminek hátoldalára nagy, nyomtatott betűkkel ezt írták: “Ha viszont akarod látni Miguelt, gyere el szerda hajnalban El Llanitoba, a barkácsáruház mögötti parkolóba. Semmi trükk vagy macska spray. - Srődinger”

2015. július 31., péntek

Hét. Balsejtelmű fluxuskondenzátorok


Dél körül járt az idő, amikor megérkeztünk az Antigo és Neje Temetkezési Vállalat santiagoi kirendeltségébe. Bruno úgy masírozott be a gyászoló társaságba, mint egy csokoládés szőrszufflé, amit egy avatási ceremónia legalkalmasabb pillanatában tol be a díszterembe két szmokingos szobainas. Dögmeleg volt, a ravatalozó környékén lajtoskocsiból locsolták a színtelen tartósítót. Minden lélegzetvételnél sípolt rajtam a matrózblúzos rakott szkafander, a hátamon csorgott le a hűtővíz. Bruno idegesen igazgatta magán az acélkék K9-es mellényt, röcögtette a zsebóra láncát. Az ezredes temetésére kirendelt páncélos hadosztály diszkrét gőzölgéssel főtt a napon, és éppen fellufizták a szertartás csúcspontján az előre betanult állami koreográfia szerint égre bocsátandó száz fehér hölgymenyétet.
Meglepően sokan eljöttek, bár ez a gesztus sokkal inkább Brunonak, semmint a megboldogult Espinoza ezredesnek szólt. Ezekben a körökben becsületbeli ügynek tekintették, hogy az ember elmenjen annak a temetésére, akit kinyírt, így az egybegyűltek biztosak lehettek benne, hogy ez a tejkaramella-szagú falkavezér is tiszteletét teszi, s ily módon a temetés afféle rögtönzött munkaértekezletté alakítható. Annál is inkább, mert bizonyos gyakorlati problémák megoldásához éppen itt lehetett megtalálni a szolgáltatói szektor színe-javát, akik felkészülten, nyitott jegyzettömbökkel és nagy halom névjegykártyával jártak körbe a gyászolók között, kihasználva az adódó marketing lehetőségeket. Nem sokkal később megrohamoztak a kérelmezők is: Brunoval kiosztottunk egy köteg ebédjegyet és vásárlási utalványt, aláírtunk 17 petíciót, beleegyeztünk, hogy tárgyalásokat kezdeményezünk az alapítványunk részvételéről hat kórház, négy csecsemőotthon és egy szőnyeggyári szakszervezeti üdülő létesítésében és egy pályakezdő biogeográfusokat segítő ösztöndíj megalapításában, valamint ígéretet tettünk rá, hogy segítünk szociális bérlakást szerezni egy törvényellenesen lepermetezett aknázómoly családnak Aricában.
A pap névsorolvasást tartott a brigádnaplóból, aztán felsorolta az elhunyt érdemeit, külön kitérve az ezredes által kivégeztetett, bebörtönöztetett, kitoloncolt és feljelentett ellenállókra. Meglepő módon csak hárman aludtak el a búcsúbeszéd alatt. Az utolsó páternoszter eltátogása után a gyászolók sietősen tollászkodni kezdtek, gyorsan részvétet nyilvánítottak, bepakoltak a retikülbe néhány körözöttes szendvicset a svédasztalról, a látszat kedvéért kapartak egy kis földet hátsó lábbal, aztán nekiindultak a pampáknak taxival. Mi sem időztünk sokáig; Bruno elhelyezte a hadsereg által megrendelt, egy villásszarvassal szkanderező kondorkeselyűt formázó márvány emlékműnél a házilag készített vadkender koszorút, melyen a “Bomlásnak indult, hajdan erős, na most agyalj!” felirat díszelgett. Egy pillanatra megállt a síremlék előtt, a fülével dörzsölgetve nedves szemét, és szinte láttam, ahogy lassú, fekete árnyékként köröz fölötte az együttérzés, ez a lomha dögevő. Az a jó szíved, Bruno, mondtam magamban elérzékenyülve, az a jó szíved visz egyszer a végromlásba minket, meg az, hogy folyton blöffölsz, te szerencsétlen, közönséges dogdíler. Akkor még nem tudhattam, mennyire igazam lesz.
Aztán ahogy még egyszer végigjártattuk a tekintetünket az elszállingózó vendégeken, akik közül néhányan nejlonzacskóba szedegették a lepottyant menyéteket, megakadt a szemünk egy ismerősön. A temetés legörömtelibb eseménye alighanem az volt, hogy újra találkozhattunk Miguellel. Ez a nyugdíjas tengeri csillag Bruno régi jóbarátja és biztonsági tanácsadója volt. Néhány éve már visszavonultan élt egy szerény, de takaros akváriumban, így viszonylag ritkán láttuk. Annak idején Bolívia partjairól emigrált a Mexikói öbölbe, miután egy halászkirándulás alkalmával megismerkedett Brunoval, aki akkoriban drogériát vezetett La Pazban, és a munkájába temetkezett, hogy kiheverje a szeretett argentin dog elvesztését, akit egy félresikerült túsztárgyalás közepén agyoncsapott az a bizonyos Hektor nevű gyepmester. Bruno rövid beszélgetés után meggyőzte a tengerfenéki taposómalomban már kissé megkeseredett ötágút, hogy csatlakozzon hozzá egy egyelőre kísérleti, ámde annál ígéretesebb gombászati akcióra a Yucatán félszigeten, s ezzel egy igen gyümölcsöző üzlet, s egyben egy igaz barátság vette kezdetét. Miguel egyike volt azon keveseknek, akiket Bruno beavatott a bizalmába és a terveibe, és akitől hajlandó volt még egy kis vitriolos kritikát is elfogadni (bár való igaz, hogy Miguel éles szavai gyakran némi durvább játékot vontak maguk után, amely során az öregedő tengeri csillag az apportfa, sőt a sípolós gumicsirke szerepét volt kénytelen magára vállalni, ami vitathatatlanul ártott a renoméjának). Kedveltük őt, és mielőtt visszavonult volna, az üzletelésen kívül is gyakran összejártunk. Csak arra kellett ügyelnünk, hogy ne hozzuk szóba előtte a mosodát – egy rossz útra tért unokaöccse ugyanis, aki egy ideig a Securitaténak dolgozott, gyanús körülmények között egy centrifugában halt meg.
Miguel kedvesen meginvitált bennünket San Antonioba, a reumafürdőbe, ahol apartmant bérelt. Egy pár percig keserűen panaszkodott az adórendszerre, aztán amikor elhelyezkedtünk a luxusiszapos élménymedencében, és bágyadtan kortyolgatni kezdtük a rizstejjel kevert karamellás roiboos teát, gyorsan a tárgyra tért.
- Nem véletlenül sodródtam Espinoza temetésére – kezdte. - Tudjátok, megvannak még a kapcsolataim, Poszeidonnak néha én lakkozom a lovait, és mint egykori biztonsági tanácsadó, kötelességemnek érzem, hogy tájékoztassalak mindarról, amit a véletlenek kegyelméből megtudtam. A takarítóitok, barátaim. Nincs velük szerencsétek. Bruno, tisztában vagy vele, hogy Viktor, aki a balul sikerült erkölcsrendészeti parti után, ha jól tudom, datolyásládában végezte, másodállásban egy balkáni bábállam kormányfője volt?
Hosszú évek óta vittem már Bruno kettős könyvelését és intéztem a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb partizánakciókat kontinens-szerte, nem is beszélve a folytonos balhékról a Fényes Ösvénnyel, de ekkora baklövésre még sosem volt példa eddigi pályafutásunk alatt.
- Viktor? – fakadt ki Bruno értetlenül. – Az a véglény, akinek az volt a paranoid kattanása, hogy egyszer betekeri vécépapírral Angela Merkel házát?  - Gyorsan beszámolt Miguelnek Athéné nemrég tett kinyilatkoztatásáról és az ezzel kapcsolatos aggodalmairól. Miguel csak legyintett egy tapadókorongosat.
- Ugyan, ennek nincs jelentősége. Akár meg van írva mindez egy forgatókönyben, akár mi alakítjuk a sorsunkat, a megfelelő válaszlépés kiagyalásához egyik koncepció sem segít most hozzá. Az információim pontosak, a magyar poliptól jött a füles. Gondolkodj, Bruno, nem jut eszedbe semmi gyanús az új tények fényében?
Bruno keserűen elfintorodott, és tétován rágni kezdett egy óvatlanul otthagyott tornacipőt. - Tudnom kellett volna, hogy az egész csak provokáció. Felhasználtak egy politikai játszmában. A francba is, az infó az utcáról jött.
- Szóval mégsem az erkölcsrendészek vérfürdője miatt ölted meg Viktort? - kérdeztem némi gyanakvással. Bruno feszengett.
- Hát bevallom, nem. Az csak egy ballépés volt. A fülembe jutott, hogy ez a szarházi kutyákat hoz ki a sittről, azzal a szöveggel, hogy örökbe fogadja őket meg minden, aztán leszállította őket egy kínai étteremnek, akik ráadásul egy általános iskola menzájára főztek. Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de nem akartalak idegesíteni ezzel a sztorival, Laika, és hát tudod, hogy hiperérzékeny vagyok a gyerektémára. Az értesülés helyesnek tűnt, mindent csekkoltam. De attól félek, manipuláció áldozatai lettünk, és egy diplomáciai botrány kirobbantása volt a cél. Gondoljátok csak el, micsoda sztori lenne ebből. “Elvágott torokkal találták meg egy datolyásládában a miniszterelnök véres csontvázát.” Már csak ez hiányzott, éppen most, amikor amúgy is nyakamon a gyepmesteri kartel.
 - Éppen most, hát ez az! – csattant fel Miguel. - Mondd csak, neked nem tűnt fel, milyen gyorsan jelentkezett Viktor helyére az a másik, az a bizonyos Müllerné? Utánajártam, az öreglányt Roswellből küldték. Igen, Roswellből. Laikát lehallgatták. Félek tőle, hogy a kartel beférkőzött a bázisra. Ha ez igaz, a technológia egy részére már bizonyára rátették a kezüket.
Megfagyott bennem a vér. Hétvégente gyakran jártam Roswellbe tolmácsolni, megfordult ott mindenféle népség, és jól jött némi szakmai tapasztalat. Bár kínosan ügyeltem rá, hogy soha, semmilyen helyzetben ne adjak ki információt a biznisz menetéről vagy egyáltalán a létezéséről, az agyam lázasan kattogni kezdett, keresve a hétköznapi emlékezetmorzsák között az árulkodó hanglejtést, az odavetett félszót, az eposzba illő gondatlan veszélyeztetést, amivel talán én magam sodortam bajba a vállalkozásunkat.
- De ha Müllerné a kartel embere, akkor ki rabolta el? - rágódott Bruno elködösülő tekintettel. - Ki a harmadik fél a játszmában?
Miguel hamiskásan mosolygott az egyik karjával.
- Új fiú van a grundon. Nem fog tetszeni, Bruno. Macskás ember. Valami német, Srődingernek hívja magát, fluxuskondenzátorokat kotyvaszt a spanjával, egy Marty nevű fazonnal. Sajnos nem lehet csak úgy kilövetni, ő látja el kondenzátorral a bangladesi középnyugatot, így a kiiktatása elég csúnya rendszerösszeomlást okozna a vállalati szférában, és ugye mondanom sem kell, hogyan érintené ez a ti lekötött részvényeiteket és az alapítványi pénzeket. Hogy volt-e köze Viktorhoz, és mire kell neki Müllerné, arról csak találgatni tudok. Lehet, hogy részesedést akar a bizniszben, jól jönne neki a hálózatotok a fluxus terítéséhez, vagy hamis oltási papírokra van szüksége, és elkeseredett. Talán nem is tudja, miféle játszmába keveredett. De a politikai indíttatás sem kizárt.
- Az istenit, tudnom kellett volna – szűrte a fogai között Bruno, amikor már bent ültünk a Volvoban. - Ez a Srődinger már jó ideje figyel a háttérből, pár hete rá is állítottam két emberemet, de a jelek szerint hiába. Valahogyan rájött, hogy Müllerné az információfutár, és nyilván kiszedett belőle valamit, amivel megzsarolhat. A sintérek meg röhögnek a markukba, Hektor, meg az az Agamemnon, meg a franc tudja, milyen maffiózók kószálnak még ott a gagyi hexameterek között. Na de várgyál te csak, Schliemann, várgyál, felvirrad még a nap, amikor hang fennakad, szó bennszakad, lehelet megszegik, s hallani fogja még a történelem zsákutcája a panaszos ajkakról a jajszót, hogy valóban, agár volt a falóban! Priamosz meg hiába fog kilincselni a szocpolért, mert coki lesz itt mindenkinek a Sztüxtől az Olümposzig. Eljön még a mi országunk, és résen leszünk, hogy ki az erős bástya!
Egy darabig felborzolt nyakörvvel fujtatott, aztán letekerte az ablakot és beindította a motort.
 - Szükséged lesz a laboreszközökre, Laika – mondta. - Azt hiszem, venni fogunk néhány fluxuskondenzátort.
Eközben egy santiagoi temetőben csöndesen zúgtak az időáramkörök, és rendületlenül potyogtak a menyétek.

2015. június 24., szerda

Hat. Az ezredes úrnak nincs, aki írjon


 - Régi dicsőségünk: halkések az éji homályban – sóhajtott fel mélabúsan Bruno, amint a tükör előtt a nyakkendőjét kötötte, és visszaemlékezett fiatal éveire, amelyeket Espinoza ezredes házában töltött. A maga hanyag eleganciájával majd' félórát morfondírozott, hogy milyen öltözék illene leginkább mostohaapja temetéséhez, közben pedig megjegyezte, hogy kizárólag az ugyan hol maradó fajegyenlőség véteti elő vele ezt az Armani öltönyt, mert merne csak kimenni az utcára kapucnis pólóban, bőrkabátban meg napszemüvegben, és leülni a rakpartra csirkét enni, rögtön elvinné a gyepmester, és hiába magyarázná, hogy ő nem hajléktalan vagy néger; bezzeg amikor szidolozott Rolex nyakörvben, pezsgőspohárral és brit akcentussal felvértezve beszél a burzsoá lepkeagyúak előtt, azok térdig érő nyelvvel tapsolnak minden hülyeségre, mint annó az a Brutus, vagy melyik. Ne feledjem, hogy ő milyen mélyről jön, én pedig biztosítottam afelől, hogy a tisztes szegénységben gyermekeskedés valóban elülteti a kutyalélekben az egészséges sznobéria magját, mely rendszerint nem hull háládatlan földbe, s a belőle felnövekvő erdő fái abban a tűzben végzik, amelyen a megközelíthetetlenség páncélját kovácsolja az örök kisebbrendűség. Ó, milyen szépen mondtad, én kis asztronautám, ennyi költészettől bepárásodik a konyhaablak.
Feldúlt volt és talán egy kicsit csalódott. Előző éjjel, ahogy mesélte, megjelent neki Pallas Athéné, mint oly sokszor, és némileg flegmán azt találta mondani, hogy ez az egész csak egy tévéműsor, aminek semmilyen különösebb jelentősége nincsen; sőt, igazság szerint mi csak egy mellékszál vagyunk egy igen ellenszenves főhős visszafejlődés-történetében. De Bruno csak ne aggódjon, tette hozzá az istennő, és átköpött a pajzsa felett egy adag szotyolahéjat, még csak a második évad végén tartunk, és némi flashback is be van tervezve, csak hogy világos legyen az epikus indíttatás, és ha megszavazzák a producerek, maszekban összelegózhatunk magunknak egy gurulós sufnit raklapokból, amit aztán betolnak Trójába a sintérek. Bruno marokszámra tépte ki a szőrét másnap reggel, miközben az álmát mesélte, és csak akkor nyugodott meg, amikor édesen búgva lefeküdtem mellé, hogy együtt rágjuk a gumicsirkét. Tegyük fel, mondta, szigorúan csak a gondolatkísérlet kedvéért, hogy tényleg. Mi következik ebből egzisztenciálisan, a valószerűségi hermeneutika szempontjából, ugye, merthogy semmi jó nem, az biztos. Hová lesz a szabad akarat, ha életünk egy egyszerre sablonos és túlírt forgatókönyv, ami talán a nemlétbe vettetik még képernyőre kerülés előtt? Ha sorsunk meghatározó tragédiái valójában csak egy izzadtságszagú párbeszéd erőltetett fordulatai, elpottyantott félszavak egy ócska leszámolós jelenethez összerakott díszletsivatagban, egy rosszul megírt karakter következetlen tettei közé erőszakkal betuszkolt, egyszerre papírízű és hatásvadász jelenetsorok?
Kezdte belelovallni magát. Ilyenkor általában a mancsával veri a dohányzóasztalt, aztán habzó szájjal morogva pörögni kezd a saját tengelye körül, megtámadja a széklábat, az ajtófélfát, az újságot, a papucsomat, a padlóra ejtett papírzsebkendőt – mindent, ami összeesküvésre képes -, és végül a szőnyeget kaparva szipogni kezd a szegény argentin dogról, Marcusról, akit annak idején agyonvert a sintér. Valahányszor Bruno felemlegette ezt a fehér óriást, akinek távoli csillagok és éhes gyerekek laktak a szemében, és aki boldogan mosolyogva a hasát mutogatta a sintérnek, aki pár perccel később agyoncsapta, a mondóka vége egy Victor Jara dalba torkollott, és amikor Bruno ahhoz a sorhoz ért, hogy a remény csillaga mégis ránk ragyog, rendszerint már olyan szívettépően vonyított, hogy átkopogtak a szomszédos ravatalozóból. Mivel láttam, hogy a Pallas Athéné álombéli üzenetén való morfondírozás vége megintcsak Marcus tragikus halálának elbeszélése, és az azt menetrendszerűen követő letargia lesz, szerettem volna elejét venni a további töprengésnek. Így hát kihoztam a konyhából a villás végű pecsenyenyársat, majd a fröcsögő nyál ellen kinyitott esernyővel óvatosan sasszézva, egy elegáns csuklómozdulattal beakasztottam a nyárs villás végét Bruno nyakörvébe, és a parkettához nyomtam. Bruno a hirtelen mozdulattól az oldalára huppant, egy darabig kaffogva biciklizett a lábaival a levegőben, aztán egyik pillanatról a másikra elernyedt, és amikor elengedtem a nyakörvet, némileg zavarban pattant fel és szedegette a szöszöket az öltönyéről. Ilyenkor pókerarccal szégyellte magát és úgy tett, mintha az előző pár perc meg sem történt volna. Mindig ez volt a menetrend.
-Mégis, mondott valami használhatót az ezredes, mielőtt meghalt? – kérdeztem, miután e közjáték lecsengésével ötödszörre is kifényesitettem a bilétámat az ünnepi szkafanderen.
- Csak a szokásosat. Hogy bezzeg az ő idejében. Müllernéről egy szó sem esett. Viszont ha igaz, amit Athéné mondott, akkor az egyetlen, aki valóban tud Müllerné sorsáról, az a forgatókönyv írója. Ő lesz a következő, akit felkeresünk. Csak úgy ne járjon, mint az ezredes – tette hozzá sokatmondóan. - Tudod, mik voltak az utolsó szavai? “Azt hittem, ez a kutya viccelt.”
- Őt is datolyásládába tetted? - kérdeztem beletörődve.
- Nem – felelte ő. - A datolyásládát ki kell érdemelni. Ő csak simán ment a darálóba, a törmeléket meg szétszórtam a meddőhányón. Úgy nyikorgott az exkavátor, hogy azt hittem, ott helyben leég. Csak el ne felejtsek szólni a fiúknak, hogy mossák át holnap Domestos-szal. Istenem, de szép temetés lesz!