2015. december 24., csütörtök

Nyolc. Egy tragikus fordulat karcos mellékzöngéje

Másnap reggel Bruno hosszasan turkált a nyakkendői között, nem tudván dönteni a mustársárga, az őzbarna és a tejeskávé szín között. Aznapra egy gerillaakciót tervezett, amely során több száz csirkét szabadítottak volna ki a KFC imperializmusának karmaiból. Öltözködés közben hosszasan ecsetelte nekem a lángoló marxizmusuk miatt grillrács mögé vettetett tolltestvérek kálváriáját, amelynek fájó fullánkja mélyen átjárja a szolidaritást még akkor is, ha a csirke úgy általában véve nem az a kifejezetten proletár öntudatra ébredt állat. Kedvetlenül rágtam a ceruzámat, tanácstalanul töprengve, milyen bevezetőt írjak a “Gelka vezér és a trilobita porszívós temetkezések a 19. századi trappista forradalmi diskurzusban” c. előadásomhoz, amit két nap múlva kellett megtartanom a NASA Idegenrendészeti Akadémiáján. A halkan duruzsoló közszolgálati rádióban közben emlékműsort adtak a megboldogult ezredes tiszteletére. A dolog végülis érthető, gondoltam, elvégre hogyan is maradhatna bárki is épelméjű egy olyan országban, ami egyetlen hatalmas tengerpart.
-  Olyan ember volt ő, aki vontatott, ragacsos rendet teremtett a szertelen és önfeledt chilei káoszban, ahogyan az Úr mondja: kirendeltettél maszekba az én gyermekeim közé, s te beszántottad vala az ő földjeiket vérrel és tárcsával és rotációs kapával. A meszticek előre köszöntek neki, mert fegyverrel járt, és fehér volt, mint egy pézsé…
Szerettem nézni, ahogy Bruno öltözik. Ebben a minden külsőségre kínosan ügyelő aprólékosságban volt valami rettenetesen megható: nem a jelen, hanem a múlt sárgöröngyei ellen öltötte magára a legjobb zakót még akkor is, ha csak a Remízbe mentünk, és a literszámra magára locsolt kölni nem a mostani kutyaszagot, hanem az egyszervolt bádogváros utcáinak orrfacsaró bűzét volt hivatott semlegesíteni. Ebben a töprengésben, hogy melyik biléta illene legjobban az acélkék K9-es mellényhez - melynek zsebén mindig ott függött a szemüvegkeretével harmonizáló óraláncocska - lénye legmélyebb belső szakadéka mutatkozott meg: a szenvedélyes ragaszkodás, mely földjéhez és annak lakóihoz, a balsors által kísértett nincstelenekhez fűzte, s ugyanakkor az életösztön éppoly szenvedélyes felhajtó ereje, amely megérttette vele már kölyökkorában, hogy szegény, mint a templom agara, és vagy teljes harapással kapaszkodik a magas kultúrába, Dosztojevszkijt, Garcia Marquezt, Marxot és Thoreau-t olvas, vagy felfalják a sivárság szívzabáló férgei és parazitái, míg végül a minden reményétől megfosztott gazdátlan test, amelyből már elmenekült a kutyalélek, elfogadja a láncot, a száraz kenyeret és a hazug menedéket nyújtó olajos hordót, s már nem is vágyik egyébre. Ebben az erőfeszítésben volt valami mélyen tragikus, talán mert Bruno valahol legbelül meg volt győződve róla, hogy mindez hiábavaló, mert ő fejreállhat, hegedülhet, kötéltáncon biciklizhet, a következő sarkon akkor is elrekvirálja tőle a babérokat valami semmirekellő retikülszökevény, valami négy lábon járó földszintes gülüszem, akinek ugyan annyi esze sincs, mint egy marék molylepkének, de megkapta egy hasonló kistaffírozott senkiházitól a Chilei Tölgyfalombos Lófaszrendet, ő az Ebek Legebebbike, és papírja van róla, hogy fajtiszta, ahogy mondani szokás – mintha ugyan ennek az ellentettje az volna, hogy fajpiszkos, vagy egyenesen fajmocskos, és tessék, már jönnek is a neon nácik a folteltávolítóval meg a drótkefével. Szóval a píár, a netvörking, a polírozott modor, a nyolc nyelven ugatás, a kiterjedt anyagismeret és 30 éves szakmai tapasztalat mind nagyon frankó, de ahol az elefántok danszolnak, ott ő legfeljebb az ebek harmincadjára juthat, és még örüljön, ha nem mindjárt az ebek négyzetgyökére.
A reggeli toalett idilljét a Venceremos hangjai szakították félbe: Bruno telefonja csörgött. Hallottam, ahogy a vonal másik végén valaki gyorsan és kapkodva beszél, mintha kényszerűségből kellene elhadarnia valami életbevágóan fontosat. Bruno arca elsötétült, fülei lefittyedtek, aztán borzolni kezdte a nyakszőrét, és mikor kinyomta a telefont, fájdalmas grimasz jelent meg a szája szélén, és villogtak vakítóan fehér, gondosan polírozott szemfogai; szinte olyan lett a pofája, mint egy kivilágított karácsonyi vásár.
 - Az egyik árufeltöltőnk telefonált a bolíviai drogáriából - mondta. - Baj van. Miguelt elkapta a Keverékellenes Liga, kivallatták, és miután semmit sem mondott, beutalták a 85-ös demoralizálóba.
Kirázott a hideg. Az egyenlítői tajga elképzelhetetlen messzeségében, az Elveszített Tárgyak Osztályának mesgyéjén túli kietlen vidéken terült el a 85-ös demoralizáló, egy olyan tér- és idősíkban, ahol fehér páraként bolyongtak a holtak, az eltévedt gyermekek és az állatok. Azt beszélték, a 85-ös demoralizáló végtelen számú, egyforma hatszögből áll, melyeket lépcsők, előterek és végeláthatatlan folyosók csatolnak össze egyetlen hatalmas labirintussá, s e végeláthatatlan folyosókról tízezer ajtó nyílik, amely nem vezet sehová, illetve visszatér önmagába, és ha egy közönséges halandó áthalad rajtuk, egyszerűen önmaga egy másik énjébe érkezik, amely hasonlóképpen bolyong, akárcsak az előző; s eképpen a 85-ös demoralizálóból kitalálni lehetetlenség. Azt mondják, az ördögi komplexumot egy őrült törpe uralja, aki a saját rég elveszített álmait keresteti az itt raboskodó szerencsétlenekkel a hatszögek labirintusában, s mivel e régi álmok mibenlétével ő maga sincs tisztában, ez a keresés is szükségszerűen hiábavaló. Önmagába forduló, rideg és szimmetrikus pokol volt ez, egy üvegfalakkal szabdalt, néma és vértelen mészárszék, amit jól ismert és amitől rettegett a felperzselt barlangokba húzódó ősember, aki talán éppen azért festette barlangja falára a bölényt, lovat, párducot és antilopot, mert a fáklya tűzfényében imbolygó állatszellemektől remélt védelmet a 85-ös demoralizáló rettenetes tükörlabirintusa ellen, ahol oly kérlelhetetlenül mutatkoznak meg az élőlények sorsának esetleges, véletlenszerű, kiismerhetetlen és befolyásolhatatlan kerekei. Ide kerültek azok, akiket feledésre ítéltek, és akikről nem szólnak történetek. Megesett, hogy valaki csak úgy véletlenszerűen, kvázi magától csöppent a 85-ös demoralizálóba. Nem volt ez sem istenítélet, sem agyafúrt összeesküvés, csupán egyszerű balszerencse: semmiféle hibát nem kellett elkövetni ahhoz, hogy valaki itt kössön ki. Mindazonáltal a Liga terroristáinak bevett gyakorlata volt, hogy ide utalták be a megtörni kívánt összekötőket, akik nem akartak vallani, vagy azokat a vallási vezetőket, akik ragaszkodtak az Általános Szolidaritás és Együttérzés Elméletéhez, és azt hangoztatták, hogy látnunk kell az emberséget az állatban.
Bruno magán kívül volt, a füleit tépve káromolta az összes valaha volt babilóniai istenséget, és a szőnyeget kaparva vonyított, hogy annak a jósnőnek igaza volt, őt tényleg megátkozták, és bajt hoz mindenkinek a fejére, akit csak megkedvel. Miután végiggondoltam Bruno szűk baráti és családi körének történetét, nemigen tudtam ellentmondani ennek a keserű felismerésnek, de inkább építő jelleggel azt indítványoztam, kérjünk tanácsot Athénétól, ha már valami különös véletlen folytán ő is belekeveredett a történetünkbe.
Bruno épp lábáztatás közben érte az istennőt, aki egy kicsit bosszús volt az alkalmatlankodásért, de aztán csak legyintett, hogy ahány kutyája volt, mind jöttek utána a fürdőszobába, ez amolyan gyári hiba náluk. Bruno vitt neki baglyos szalvétát meg egy zacskó tejkaramellát, amitől Athéné jobb kedvre is derült. Kicsit szabadkozott, amiért az utóbbi időben elhanyagolta Brunot és nem részesítette útmutatásban, de az igazat megvallva kicsit összecsaptak a feje fölött a hullámok, problémázni kezdtek a cégnél, hogy miért nincs gyereke, és még férjnél sincs, pedig már épp ideje volna, és biztosan csak egy jó kis zsíros szülési szabadságra meg részmunkaidőre fáj a foga, ő meg belebonyolódott valami zavaros magyarázatba Héphaisztoszról, aki igazából tetszett volna neki meg minden, de voltak azok a balhék az apjával, a piálgatások Dionüszosszal, meg a hiszti, hogy a főisten lánya nehogy már egy leszázalékolt alkeszhez menjen férjhez, és Athéné hiába magyarázta, hogy se a kovácsműhelyben, se az ágyban nem kell gyalogolni, a tütükézés meg csak alkalmi hóbort. Mondjuk tény, hogy a csávó nem volt az a kifejezett rokokó műalkotás, szóval ronda volt, mint a föld, de hát nem is a vitrinbe ment volna a nippek közé. A végén persze jött Aphrodité és bekavart, mert az csak ahhoz ért; később meg volt az az almás sztori, szóval neki nem nagyon van már kedve ahhoz, hogy randizgasson, pedig Héphaisztosz tényleg nem lett volna rossz parti, legalább csinált volna neki egy új páncélt, mert hát annak is ideje lett volna, csak ugye amikor az apja odahívott valami félnótást, aki fegyverkovácsnak adta ki magát, az mindenképpen méretet akart venni a mellvérthez, Athéné meg lecsapta a kis cseloveket, mint a taxiórát. Na, azóta sincs egy vasa, amit felvegyen, és amióta bedurcizva eljött az Olümposzról, ezeknek a mucsai tahóknak kell termelnie a profitot a call centerben. A tengeri csillag esetét sajnálattal hallja, de Bruno csak ne aggódjon, ő majd elintéz néhány telefont és szerez retúr látogatójegyet a demoralizálóba, a többi a mi dolgunk; és ha esetleg találkoznánk odalent a törpével, szóljunk már neki, hogy hozza vissza a serpenyőt meg a vécépumpát. Ezzel megáldotta Brunot, ráadott egy mikiegeres kutyaruhát, és hazaküldte.
Bruno csak este ért haza. A fluxuskondenzátorok megvitatása és a KFC ellen tervezett gerillaakció így sajnálatos módon elhalasztódott, és Brunonak kifejezett lelkifurdalást okozott a nyársra húzott szárnyasok cserbenhagyásának gondolata. Megígértem neki, hogy legalább a sarki grillcsirkés bódét felgyújtom, ha arra járok, és éppen nincs ott senki. Az ecetszagú konyhában ücsörögtünk, ittuk a szójatejes máte teát, és sötét bosszúterveket szőttünk, talán mert jobb volt valami olyasmire gondolni, amire majd a demoralizálóban tett látogatásunk után kerül sor, s ezzel legalább gondolatban kisebbíteni a Miguel kiszabadítását célzó küldetés kockázatát. Amikor a forrongó hangulat alább hagyott, és a teavizet is levettük a tűzről, visszatértem Gelka vezérhez meg a trilobita porszívós temetkezésekhez, Bruno pedig feltett egy jazz lemezt, rénszarvas-sapkát húzott, és nekiállt paila marinát kotyvasztani fagyasztott angolnából. Húsz percnyi hallgatás után rövid csengetésre riadtunk fel. Bruno kiosont, és egy cetlivel a szájában tért vissza, amit valaki az ajtórés alatt csúsztatott be.
Egy vegyesbolti blokk volt, aminek hátoldalára nagy, nyomtatott betűkkel ezt írták: “Ha viszont akarod látni Miguelt, gyere el szerda hajnalban El Llanitoba, a barkácsáruház mögötti parkolóba. Semmi trükk vagy macska spray. - Srődinger”