Három. Bűn és bűnhődés

Tegnap este Bruno Escobar, a doberman-whippet keverék azzal fogadott, hogy eltűnt a takarítónőnk, Müllerné. A rendőrségi jelentés szerint egy szatyor savanyított bébipolippal indult útnak a tüzéptelepről, de hozzánk már soha nem érkezett meg, és azóta sem látta senki. Bruno a gyász félreérthetetlen jeleit produkálta: széttépett egy plüss kengurut, megrágott egy rongyszőnyeget, órákig letargikusan hevert a kosarában, majd pedig telefonon utasította a titkárát, hogy adja el az összes bangladeshi bányarészvényt, és mondja le a részvételt a Malcolm Pickering Vertikális Görkocsolyapálya másnapi ünnepélyes átadásán. Meglepett ez a hirtelen lesújtottság. Bruno előszeretettel piszkálta Müllernét az ezoterikus mániái miatt (az öreglány például szentül meg volt róla győződve, hogy a mikrosütőben melegített kagylóleves elfelejti a saját DNS-ét, ahogy ő mondta, “a kemtréjl miatt”), annak azonban sosem mutatta jelét, hogy barátként, vagy egyáltalán közeli jó ismerősként tekintett volna a takarítónőre.

Az előző takarítónk és kifutófiúnk, Viktor, aki nem sokkal azelőtt a recepció alatt végezte egy datolyásládában, harmonikus átmenetet képezett egy műanyag vágódeszka és egy szellemi fogyatékos élelmiszermoly között. Az lett a veszte szegénynek, hogy ő javasolta felvenni a meghívottak listájára az Őskeresztény Erkölcsrendészek Illibeális Szövetségét egy összejövetelre, amit Bruno rendezett Bernalillo megye első konzervgyára megalapításának 80. évfordulója alkalmából. Nem indult rosszul a dolog, sorra jöttek fel a márványlépcsőn a púderozott uszkárok, a lornyonos struccok, a kristálycsillárba öltözött sznob medúzák, és még a rendőrfőkapitány is eljött, aztán felhorgadt bennem a munkásösztön és proletár öntudat, hogy valami mégsem kóser. Az ünnepi beszédek és jótékonysági bejelentések közepén nyakörvön ragadtam Brunot és heves tiltakozása ellenére kirángattam a kongresszusi teremből az öltönyös urak közül, hogy nincs hiszti, zsugabubus, állatorvoshoz megyünk, és éppenhogy kislisszoltunk az épületből, amikor megjelentek a Szövetség egyenruhájába öltözött lajhárkeselyűk gépkarabéllyal, és az egész társaságot elintézték. Mivel az elhunytak között volt a rendőrfőnök is, el kellett tűnnünk egy időre, és egy roswelli albérletben húztuk meg magunkat, ahol a háziúr folyton üvöltözött velem, hogy itt nem lehet kutyát tartani, így hát Bruno az ágyneműtartóban lakott. Pár héttel később, amikor a feldühödött tömeg megrohanta a Foschtalitschka Grand Hotelt, és meglincselte Mr. Ago Stone-t, az ügyvezető igazgatót (aki hiába esküdözött, hogy nincs köze a történtekhez), a felfordulás jó alkalmat teremtett rá, hogy Viktor datolyásládában a recepció alá kerüljön, rögtön a fizetési papírokból máglyát emelt, tragikus sorsú János Vitéz mellé.

Szóval, nem volt szerencsénk a takarítókkal.

Körbetelefonáltuk a fél államot, de nem jutottunk sokra. Két vélemény tartotta magát rendületlenül: az egyik szerint Müllerné minden bizonnyal a kád lefolyójában tűnt el; a másik elképzelés szerint pedig maga a Szentséges Szűz Mária ragadta el az idősödő takarítónőt, mert a mennyekben már szügyig ért a szar. Így telepedett ránk a nehéz, vizes kutya-szagú éjszaka, Bruno pedig megesküdött, hogy megtaláljuk Müllernét.  Vajon köze lehet-e ennek a brókerbotrányhoz? - kérdezte még félálomban, és én reggelig nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Müllerné valami egészen elképesztő összeesküvés hálójába került, amely Alaszkától Argentínáig, Türkmenisztántól Etiópiáig, sőt Moszkvától Brüsszelig szövi át a világ rendjét, s amely ellen nem nyújt védelmet az sem, ha valaki történetesen csak egy egyszerű takarítónő.