Négy. Magányos szívek egy tengeralattjárón

Sosem felejtem el az estét, amikor először láttam Bruno Escobart. Mindez nem sokkal azelőtt történt, hogy Isaura hazalátogatott Londonból és afférba keveredett Sir Lawrence Hollymoon-nal, don Pedro de Salmonellast pedig megfojtották az idénymunkások egy méter csirkehálóval a NAV által visszakövetelt amortizációs költségek miatt. Brunoval való megismerkedésem Limában, egy jótékonysági banketten esett meg, amely a „Szabad Gyökök / Szabad Gondolatok” címet viselte, és az egykori Vörös Kereszt Traktorgyár épületében tartották, amely eredetileg a pálosrendiek kolostora volt. Éppen egy kissé kapatos öregasszonnyal beszélgettem, akinek egy papagáj ült a fején, és a láncreakciós és biradikális sajtó elhajlásairól fecsegett, amikor megpillantottam Brunot a fehér abroszos asztalok között. Karcsúsított öltönyben és csokornyakkendőben, hanyag eleganciával sétáltatta saját magát, és egy gazella ügyességével szlalomozott a szalonkapálinkát vedelő alpolgármesterek között, akik nejlonzacskóba gyűjtötték a pogácsát. Lopva néztem, amint peckesen végigügetett a termen és helyet foglalt a színpad mellett jobb oldalt, Angelo Bigotti „Szent Anna kelkáposztával és fúrógéppel, avagy a vakablak kilátástalansága” c. festménye alatt, amelyet külön ebből az alkalomból kölcsönöztek ki a Vatikánból. Később, amikor véget értek a beszédek, mindenki egyetértett az egyetértés szükségességének halaszthatatlan voltában, a felek ötpárti nyilatkozatot írtak alá a cselekvés azonnali megkezdéséről szóló határozati javaslathoz szükséges aláírások összegyűjtésének kezdeményezéséről kiírandó népszavazásra irányuló beterjesztést célzó bizottság felállításáról, majd elérkezett a társastánc ideje. Legnagyobb meglepetésemre Bruno kisvártatva megjelent előttem és udvarias biccentéssel felkért. Szabadkoztam, hogy űrhajós vagyok, nem körömcipős parkettmadonna, de unszolóan bökdösött, hogy majd improvizálunk, mint a Fratelliék akasztáskor. Csaknem egy órán át ringatóztunk a csillagfényes táncteremben, és közben egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Karamell mancsával átkarolta a derekamat, ujjaim óvatosan belegabalyodtak leheletfinom, diszkrét bolhanyakörvébe; a nyakának mahagóni, sáros avar és rózsavíz illata volt. Amikor a zene végleg elhallgatott, óvatosan homlokon csókolt, és halk, szemérmes visszafogottsággal megkérdezte, elhívhat-e másnapra a Remíz bisztróba befőttet enni.
Az éjszakát az ágyamban töltötte. Elfelejtettem kulcsra zárni az ajtót, így hát hangtalanul osont be, és először csak a lábamhoz mászott fel. Mozdulatlanná dermedve, feszült figyelemmel várt egy pár percig, aztán amikor megbizonyosodott fogadókészségemről, lassan araszolva elindult felfelé, a fejemnél háromszor körbefordult, majd óvatosan a párnámra helyezte a fogai között hozott sípolós gumiállatkát, és nedves, barna bociszemeivel vágyakozóan az arcomba nézett. Oszt’ Bakunyint olvastam-e, kérdezte, meg Adam Smith-t, és az anyagi javak radikális újraelosztásának szükségességén elgondolkodtam-e már. Óvatosan a tenyerembe fogtam a pofáját, és rebegve biztosítottam, hogy érzelmeink hasonlóak. Erre ábrándosan lehunyta a szemét, és a fülembe búgta, hogy nagyon szorítja őt ez a kutyaruha, és vigyázzak, mert hátul még egy cipzár van; s ugye nem érzem úgy, hogy az ő bangladesi bányarészvényei és öt földrészre kiterjedő céghálózata áthághatatlan akadályt gördíthetnének kettőnk tettlegességig fajuló kölcsönös szimpátiája elé. Közöttünk osztálykülönbség nincs és nem is lesz, mert ő Armani öltönybe tekerve is csak egy bádogvárosból szalajtott fajzagyvalék, aki a furcsa véletlenek játéka folytán rendesen van felöltözve. Aztán elmesélte, hogy karonülő kiskutya korában alig menekült meg a vízbefojtástól, az utolsó pillanatban mentette meg az Ismeretlen Jótevő, avagy a Nagy Órásmester deus ex machinája, és csempészte ki a rozsdaette hátsó udvarról egy hálós cvekkerben. Csorgó könnyekkel beszélte el, hogyan árulták kartondobozból két pesoért őt és alomtestvéreit, akiket e szívettépő módon sodort el mellőle a tragikus hirtelenség. Gyengéden törölgettem a nyálat a párnámon hagyott gumiállatkáról, s ő közben kérdezgetett fiatalkorom szürreális rémdrámáiról, moszkvai hányattatásaimról, a holdbázisról, Isaura kalandjairól, a mongolokról és a gyapotültetvényeken végzett terepmunkáról, Valentino úrfiról és a szecskamester látogatásáról. Végül közösen arra a következtetésre jutottunk, hogy valójában mindig, mindannyian a megmentődés és a hálós cvekkerben való kicsempészetés állapotában vagyunk, s az ezzel járó emelkedettség, mely egyedül a minden élőlényt átölelő együttérzés csontig hatoló pillanataiban ébred öntudatra, s amely nem valamely felsőbbrendű entitás akaratának függvénye, hanem a részvétlen anyag és üresség látszólagos kettőssége között az igazi, ellentéteket egyesítő kötőanyag, még a legsötétebb órákban is áthatja a létezés szövetét, és békében részesíti azokat, akik kaput nyitnak előtte. Hajnalban éberen fekve hallgattam, ahogy röfögve-csámcsogva rágta a saját lábát. Te őrült, mondtam magamnak, elvesztél, szereted. Másnap örökbe fogadtam Bruno Escobart.