Tizenkettő. Minden évvel nehezebb lesz az ásó

A Felsőbb Kapcsolatomat Paddy Finnigannek hívták, de az ellenállás General Wapiti-Buckwheat néven ismerte. Személyesen kerestem fel a pénzügyi asszisztensből lett utópista forradalmárt, aki a mozgalom ügyeinek többségét online intézte, miközben az Alfa holdbázist meg az Orion űrhajó kalandjait nézte végtelenítve az ezeréves, tüdőbajos laptopján. Ritkán látogattam el hozzá, mindazonáltal mindketten tudtuk, hogy számomra ő az, akiből csak egyetlen egy lehet egy kutya életében.
Paddy azon kevesek egyike volt, akiknek sosem volt ideje előírásszerűen távozni a másvilágra, és ezért a világ könyörtelen törvényszerűségei őt egyszerűen kikerülték. Persze időről időre meghalt, de ez nem jelentett az égvilágon semmit. Az egész azzal kezdődött, hogy a városlakók a fejükbe vették, Paddy Finnigan teljesíti a kívánságaikat, főként a szociális helyzet javítására vonatkozó kérvényeket, ha elzarándokolnak a sírjához és igénylésüket megfelelő módon terjesztik elő, a formanyomtatványok pontos kitöltésével, részletes indoklással és lehetőleg rövid fenntarthatósági tanulmánnyal. Paddy pedig, mivelhogy aranyszívű volt és nyughatatlan, rákapott, hogy éjszakánként visszabiciklizzen a hivatalba, hogy ezen kéréseknek eleget tegyen. A dolognak persze gyorsan híre ment, és nem sokkal később már több ezres nagyságrendben ugráltak a sír körül a rászorulók, az őrnek úgy kellett átverekednie magát a temető előtt kígyózó sorokon reggelente; és Paddy, miután elégtelennek találta az éjszakai műszakot, úgy látta a legcélszerűbbnek, ha felkel, és csak akkor fekszik vissza, ha teszem azt, lepuffantják, ami bizonyos időközönként megtörtént, mint az minden csodatevőnél lenni szokott. Ennek a nagyhangú langalétának azonban semmi sem szegte kedvét, se a géppuska, se a Molotov koktél; köszönjük, hogy a köztársasági hadsereg szolgáltatását választotta, see you tomorrow. Felvette a telefont a ravatalon fekve, kinyúlkált a koporsóból ceruzáért meg jegyzetfüzetért, sőt állítólag egyszer kiküldték a saját virrasztásáról is, mert az öreglányok képtelenek voltak megfelelő átéléssel jajongani és sírni, amíg ő sms-eket pötyögött a mobilján, mert valami balfácán összekötő elvétett egy házszámot, és haladéktalanul intézkedni kellett.
Emellett azt pletykálták róla, hogy hónapokig kísértett Winston Churchill szobájában egy lezáratlan lovagias ügy miatt, sőt egyszer döglött egeret rakott a jeles államférfiú ágyába. Ezt az utóbbit ugyan ő maga többször és nyomatékosan cáfolta, ám valami igazság mégis lehetett a dologban, mert egy kapatos alkalommal mániákusan bizonygatta nekem, hogy az egér halálának terhe az ő lelkét ugyan nem nyomja, ő már döglötten találta, amikor egy hajnalon éppen biciklizett haza a temetőbe, miután 23 kocsmát járt végig – igaz, sehol sem ivott többet három sörnél –, és hosszasan tűnődött, a fent nevezett rágcsálót a farkánál fogva vizsgálgatva a biciklilámpa derengő fényében, hogy e szegény, megboldogult jószág teteme vajh’ milyen módon és formában teljesíthetné be leginkább azt a küldetést, melyet a Mindenható kétségtelenül őnéki szánt, hiszen mi másért is helyezte volna el nagy kegyelmében az egértetemet pont akkor és pont oda, ugye; és hát e különösségében is megszentelt pillanatban a napnál is világosabban rajzolódott ki előtte az egérhullának azon rendeltetése, mely később számtalan pletyka és bon mot tárgyát képezte a brit szigetek felsőbb köreiben szintúgy, mint a chilei alvilágban. Vesszen a britrómai birodalom, azok a szörnyszülött csigaevők!
Paddy kijött elém az állomásra, ahogy mindig. Ügyes tánclépésekkel kerülgette a pocsolyákat, acélszürke zakójának mellényzsebéből kikandikált a tízórai szalámis szendvics; játékosan megemelte a kalapját, amikor meglátott, és rólam azon nyomban lehullott a kínos precizitással betanult emberi kultúra. Nincs eb a világon, aki ne kezdett volna azonnal izgatott tekergőzésbe Paddy Finnigan lábai körül, hogy aztán a hátára fordulva hagyja, hogy Paddy megdögönyözze a hasát a cipője orrával. A nyelvem elnyúlt mellettem a peronra hullott vizes falevelek között, úgy vigyorogtam, ahogy ujjai végigfésülték a bundát az oldalamon, majd kisvártatva előkerült a teniszlabda, a Felsőbb Kapcsolat ezen ereklyéje, melyet őrajta és rajtam kívül senki sem érinthetett. Gyere, büdös disznó, én kis prekariótám, hol a labda, hozzad, szépen jön lábnál, leül, nem löki fel az öreg nénit, ugye? - és már megyek is, kocogok mellette, szorosan a lábához simulva, fel-felpillantva a sötétbarna fürtökkel keretezett arcba, orrommal keresve kezének biztonságot nyújtó melegét, le a lépcsőn, át az aluljárón, s fel újra a napfénybe; gyűrött fehér ingébe belekap a szél, cipője alatt megcsikordulnak az apró, vizes kavicsok, zakójából szalámis szendvics és egy rég letűnt kor illata árad.
Lementünk a tengerpartra labdázni, és késő délután lett, mire lihegve leheveredtem a homokba, és előadtam a mondanivalómat.
– A Szentséges Szűz siratókápolna? De hiszen én már jártam ott, mégpedig egy csoportos kiránduláson – csodálkozott Paddy. – Az oltár előtti két hatalmas oszlopon nyugszik a csillagos égnek megfestett gótikus boltozat, az oszlopokat pedig két márványból faragott, fekvő vadászkutya tartja a vállán. Egészen egyedi építészeti megoldás, máshol nem láttam ilyet. A kápolnához eredetileg tartozott egy nagyobb székesegyház, de ezt a főépületet a polgárháborúban előbb istállónak használták, aztán raktárrá alakították át a déliek, végül nyolcszázhatvanötben az egész leégett, mégpedig a pletyka szerint a Szentséges Szűz közbenjárásával, aki benzines kannával és egy doboz gyufával jelent meg aznap éjjel egy buzgón imádkozó özvegyasszonynak. Állítólag kiterjedt katakomba-rendszer van a kápolna alatt, de feltáratlan. A turistákat leginkább az ereklyék érdeklik, vagy’ százötven különböző szent ki tudja, honnan szerzett töredékes csontjai vannak egy vitrinben bearanyozva, selyemmel meg brokáttal kibélelt dobozkákban, felcímkézve meg minden, és ezeket néha kihozzák körmenetre. Ha engem kérdezel, rettentő morbid az egész. Abban viszont látok némi logikát, hogy miért vonz egy ilyen hely egy Srődinger-kaliberű fickót. Ha érdekel, megkereshetem a térképet meg a tájékoztató füzetkét, amit ott kaptunk, valahol biztosan megvan. De mondd csak, tulajdonképpen mire vagy kíváncsi, mármint a takarítónőtök hollétén kívül?
– Az igazságra – mondtam némi tétovázás után. Szemerkélni kezdett az eső. Paddy leült, hogy elfogyassza a szendvicsét, aztán hátravetett fejjel rám nevetett.
– Az emberek szeretnek abban a szerepben tetszelegni önmaguk és egymás előtt, hogy keresik az igazságot, de számukra ez gyakran nem több, mint elképzelt azonosulás egy mitikus hőssel, aki alvilági szörnyek, démonok és sárkányok ellen harcol – folytatta, le-lesöpörve zakójáról a rápotyogó kenyérmorzsákat. – Meggyőződésük szerint csak akkor lehet valaki az igazság birtokában, ha katartikus kinyilatkoztatás útján vagy rettenetes próbatételek árán szerzi meg azt, és az igazság nem lehet hétköznapi, nem lehet földhözragadt és főképpen nem lehet unalmas. Pedig nem ismerek semmi mást, ami olyan nyugalmat és megkönnyebbülést hozhatna egy halandó léleknek, mint a szürke hétköznapok mindenhol jelen lévő, és soha, senki elől el nem rejtett igazsága. De ha bizonyosság kell, hát legyen néked bizonyosság. Hazaérkezésed után képeslapot kapsz majd, amiből megkapod a választ a kérdéseidre. Jó lesz így?
Ha jó lesz, ha nem – így lesz, tudom jól. A szavak ideje ezennel lejárt, itt már többre, valami mélyebbre van szükség. Innentől kezdve nem vagyok ura annak, ami történik. Paddy a zsebébe gyűri az uzsonnája után maradt szalvétát, aztán beemel a bicikli kormányára szerelt kosárkába, beletapos a pedálba, és az utazás megkezdődik; süvítünk, faljuk az aszfaltra festett fehér csíkokat, belenevetek a fák lombjába, az elhaladó autók ablakaiba, a kisváros arcába, a füleim úsznak mögöttem a menetszélben, homlokomon dobol az eső. Matrózkék cégéres kis kocsmák, mohalepte kőkerítések mellett suhanunk el, a domboldalon félvad birkák kaparják a gyepet, átázott gyapjuk faggyúszagot áraszt, nyakukban meg-megcsendül az elmélkedésre hívó tibeti harang.
Amikor hazaérünk, lerázza az esővizet a kabátjáról, lerúgja a bakancsát, megszárít a régi fürdőlepedővel, aztán eszünk, a többit meg már előre tudom. Letérdel mellém, végiglapogat azzal az érzelmes lapátkezével, homlokpuszi, gyereidebüdösdisznó, szétszedlektefoltosmakaróni, hátkiazénkiskutyám, aztán belefúj a fülembe, amit utálok, de nincs mit tenni, mert magához húz, erősen gyömöszöl és nem ereszt, belélegzi a nedves bundám szagát és kaffog, morog nekem az ő furcsa, holt nyelvén, és közben nevet a szeme, ez a két gyönyörű, a pupillák fekete égboltján úszó galaxis, és amikor óvatosan a nyakbőrömbe harap, ráolvadok a mellkasára, és forró, nyúlós masszává lesz az idő. Vége mindennek, a világ, ahogyan mi ismertük, elpusztult. Semmi mást nem tehetek, mint hogy odanyomom a hideg, nedves orrom az inggallérjához, és diszkréten elkezdem az arcát nyaldosni, nyüszítve a boldogság könnyeitől, melyeket minden Canis familiaris legszorítóbb, legfájdalmasabb vágyának édes beteljesülése csalt elő az ártatlan kutyaszemekből. Gazdám, ó, Gazdám, hát itt vagy, felemelkedtél a semmi szakadékából, lándzsaforgató kezedben Medúza levágott fejével, és eljöttél értem, a te leláncolt Andromédádért! Te meleg kezű, bódító illatú csodalény, Isten küldötte, egy ősrégi kápolna romjai közt őrt álló angyal, minden bifsztekek örök és igaz világosságban fényeskedő ura és parancsolója! A hangod, a rettenetes akcentusod ezer közül is megismerem, lépteid nesze kisöpör az elmémből minden hasztalan sallangot, közelséged összesűríti és kiélesíti lényem jelenvalóságát, és érintésedtől valóságossá válok, mint ahogyan az én érintésem tesz valóságossá Téged. A megértés villámfényénél felizzik a kővé vált kaleidoszkóp. Paddy Finnigan magához ölel, ahogy elalszik, és álmában tovább beszél hozzám. Szefárdi balladák, szenteket magasztaló bizánci himnuszok lüktetnek könnyezve a szöveteimben, amíg a szuszogását hallgatom és arcom a tenyerébe simul. Mezcalba áztatott, felpüffedt marhaszívet érzek a mellkasomban, ahogy Paddy Finnigan lelke átszivárog belém. Érintése, mint a napfényben úszó, érdes szürke homokkőé, melyről szomorúan tekint le az útszéli megfeszített próféta. Személyre szabott, kisvárosi kinyilatkoztatás, a Szentlélek Tesco gazdaságos galambja Glannarouge felé a 2011-es úton. Megfakult képeslap: a vérző torkú Igazság, mint őrkutya átvezeti fehér csikaját a méregvirágok völgyén, pofájából habként csorog a költészet, körülöttük a tomboló Zeusz villámai. Hová tűnt a bölcsességem, a kimért nyugalom és a szilárd akarat, amely összetart, felemel és uralja a káoszt? Futok, oktalan állat, tovább a földúton, ami Glannarouge felé vezet, gondolataim remegnek és dülöngélnek, ügyetlen madárfiókák a tó tükörjegén, távolból hallom a fegyverropogást, és maga alá gyűr az erdő, száraz és lüktet a torkom, egyedül vagyok. Futok, oktalan állat, ragyogó fekete jelenés, lidércfénnyel koronázott eleven, tömör alakzat a ködszitálástól remegő éjszakában, és a tűz égeti a szívemet, akár egy szörnyű gondolat; futok lángolva és céltalanul, nyomomban az Ezüst Róka gurgulázó, velejéig gonosz nevetésével, ami úgy fröccsen szét a fák kérgén, mint valami fémes és rossz szagú méreg, és a nedvén nyálkás gombák nőnek, amik kínt és halált hoznak az állatra, mely beléjük harap. Én faltalak fel, amikor elástak, kacagja, a lelked varas volt, a húsod dohos és keserű. Halott vagy, és ne hidd, hogy megsiratott a néped. Minden évvel nehezebb lesz az ásó. Paddy Finnigan a szemembe néz, mintha először látna. Ki vagy te, szellemkutya, kérdezi. Ki lennék? Az őrangyalod, a valkür, aki számtalanszor megvédett holdszínű pajzsával Zeusz villámaitól. Testet öltött gondolat, egy másik világ lehelete, amit az érintésed hívott elő az anyagból, mert írva van, hogy az ige testté lőn. Én vagyok, Édes Gazdám, egészen eddig követtelek. Egy nap úgy ébredtem, hogy tudtam, kit keressek, és azóta nem tévesztettelek szem elől. A man with a great and gentle heart who loves beauty in art and nature. Remember: the mind creates, the body suffers. A true patriot, God bless his soul!
Szomorúan, kialvatlanul ébredek Bruno kosarában; felkelek, a tükör előtt lefetyelem a vizet, és látom, a sarokban ott hever a páncél: a vértem, amit nem adhatott meg Athéné, de íme, megadta Paddy Finnigan. Oktalan állat, mondom magamnak, megszentelt téged annak a mártír gazdádnak a vére. Az istenek áldozatra szomjaznak; fehér lovat kell ölni, Poszeidon állatát, ifjút és hiba nélkül valót, különben a lőpor füstje nem ér el az Olümposzig. A valkür harcol, a hős meghal, a madarak kirepülnek a bordák kalitkájából. Mit ér egyetlen pajzs az istenek féktelen gyűlölete ellen? Bocsássatok meg nekik, hisz nem tudják, mit cselekszenek. De ugyan mit ér az istenek féktelen gyűlölete, ha a tudat hatalma szegül ellen neki? A forma üresség, az üresség forma, bölcsességem a kert végében tenyésző sápadt szerelem, amit az építők megvetettek, és nincsen üdvösség semmi másban; felnő, elszabadul és felfalja a napot, de holdpajzsa megvédi a Gazdát a világ szennyétől. Androméda levetette láncait és páncélt öltött; nem vagyok oktalan állat többé!
Paddy Finnigan beígért képeslapját három nap múlva kaptam kézhez, lezárt, megsárgult borítékban, melyet a bélyegző szerint 1922 augusztusában adtak postára. A szépiabarna képeslap, legnagyobb megdöbbenésemre, összetéveszthetetenül és jól felismerhetően Müllernét ábrázolta. Századfordulós, hosszú szoknyában, vállán kendővel, kezében egy lepényhallal nézett a fényképész felé, a háttérben egy folyóval, melyen túl egy falu fehér házacskái látszottak. A bal felső sarokban a felirat: The catch of the day. A fishergirl from New Amsterdam.
A megfakult kép hátoldalán töltőtollal Paddy Finnigan üzenete. “Ne félj, lelkem, én kis foltosmakarónim. Csak blöff az egész.”
Kimentem a konyhába. Nem akartam, hogy Bruno lássa a könnyeimet.

Tizenegy: Elvtársak, ennél keményebb ez már nem lesz

- Az istenek megfosztatnak a hatalmuktól, és mennek vissza a szőnyeggyárba! - üvöltötte Bruno Escobar a telefonba kora hajnalban, amikor én még szendergéstől elnehezült szemmel keresgéltem a sípcsontommal a bútorok szélét. - Mégis, mi a francot csináljak ananászkonzervből, rántott csirkét?!
 Hét nappal azután, hogy viszahozták a polipok, Bruno lerázta magáról a közjáték utolsó mentális maradékait, és újra önmaga lett; ezt bizonyítandó, magára öltötte az Armanit, tíz percig igazgatta a tükör előtt a nyakkendőt és a mandzsettagombot, majd tönkretett és összenyálazott egy kanapét, és hívogatni kezdte a nemzetközi összekötőket. Fél óra sem telt bele, és már vicsorgó pofával üvöltött, hogy az agárkutyulék egy tetves kéthetes wellness-fittnessre sem teheti ki a lábát a piacról, máris kinő a földből néhány hájas arcú senkiházi fotelnigger tacskóoligarcha, és kitalálja, hogy ő bizony sápot szed, osztalékot szelidít meg az anyám tyúkját is leadminisztrálja gebinbe, de ezek a tajparaszt azeri gekkóivadékok a kartelben baromira meg fogják bánni, amikor elkezdenek nyom nélkül eltűnni a szeretteik, meg a fürdőből a folyékony szappan, és mindegyiknek bele lesz Damoklész kardjaként nyomva a pofájába, hogy Bruno Escobar üzletében nincs tízszázalékra nyomuló, töpörtyűszagú arcoskodás, meg atyámuramozós diszkrét szalonboríték, itt meritokratikus hierarchia van, sztahanovista szolidaritás, mérnöki pontossággal összerakott cégháló és úgy általában kuss.
 - Nem bírok ezekkel a sertéstelepi balfaszokkal! - fakadt ki végül, miután a füleit tépve toporgott pár percig az idegtől. Pár pillanatig tanácstalanul pislogott, majd rutinból adományozott 200 ezer dollárt egy szomáliai fikuszrezervátumnak. - Vissza kell hoznunk az operatív törzsbe Miguelt. Kordában tartotta nekem az egész telirakott Középnyugatot. Két hétig nem nézünk oda, és máris Marxot raknak a barbecue alá égni, tele van grillcsirkés bódékkal egész Texas, és kiszámlázzák az elfogyasztott retro burgert a kábszeres munkacsoportnak ahelyett, hogy az ingyen kóla mellé még hat kiló Milkát is kapnának a zsernyákok protokoll szerint, amiért nem izélgetik az üzletet.
Miguelt azóta hazaengedték a szanatóriumból, de sem telefonon, sem postagalambbal nem tudtuk elérni. Egy szanatóriumi testőr fű alatt súgta oda némi nyomásra, hogy a tengeri csillag már a kiengedése előtti napokban is furcsán viselkedett, az ambulanciáról egy lepukkant útszéli motelbe ment, azóta pedig állítólag senkivel nem kommunikál, napokra bezárkózik a fürdőszobába, és a helyi könyvtárból kiszignáltatta az Ipari Ragasztóanyagok című folyóirat összes számát 1966-ig visszamenőleg. Padlógázzal mentünk át a sivatagon a Penészes Kaktusz névre hallgató motelig, alig bírta az iramot a nyomunkban a két rolleros smasszer meg a citromsárga lajtoskocsi. Mielőtt kiszállt volna a kocsiból, Bruno a homlokára kent egy kis cipőpasztát; általában ezzel jelezte, ha szigorúan baráti beszélgetésre készült, és a túsztárgyalás, a spontán kivégzés vagy az ipari kémkedés módszereinek alkalmazása szinte kizártnak volt tekinthető. Ez elnyomja a parfüm- és karamellszagot, mondta mindig.
Miguelt egy félhomályos, nyirkos szobácskában találtuk, állig fürdőköpenybe burkolózva, amint épp fugát hegesztett. Bruno, hogy a lehető legtapintatosabban hívja fel a figyelmet jelenlétünkre, előrántotta a mellényzsebéből a hatezer dolláros teatálcát az eredeti kínai kellékekkel, fürge és pontos mozdulattal szórt némi oolongot a kannába, majd bekapcsolta a vízforralót.
Miguel levette a hegesztőpajzsot, letörölte nemlétező homlokáról az izzadtságot, majd felsóhajtott:
- Elvtársak, ennél keményebb ez már nem lesz. Penészedik a fal a konzervgyári depóban, ma reggel néztem meg. Szánalmas, persze, de hát mi mást tehet a kizsigerelt természet az iparosítás ellen?
Hosszan és szótlanul teáztunk, az előírt szertartás szerint. Odakint lágyan csilingelt a lajtoskocsi, és az ablak félig lehúzott redőnyei mögül láttuk, hogy a smasszerek bézbóloznak a hervatag kaktuszok között. Gyönyörű, idilli nap volt, kevés háttérsugárzással.
- Miguel, vissza kell jönnöd a szervezetbe – nyögte ki Bruno végül. - Vízalatti koordinátor nélkül nem megyek semmire, és senki sem pótolhatja a negyed évszázados tapasztalatodat. Rettenetesen sajnálom, amin át kellett menned miattam a Keverékellenes Ligával meg a demoralizálóval, de hát éppen az ilyen nyálkás szörnyetegek elleni harcban van szükségem a támogatásodra, pajtás.
Miguel szomorúan ingatta volna a fejét, ha lett volna feje.
- Őszinte leszek, Bruno, tudom, hogy utálod a cukormázas mellébeszélést. Belefáradtam a harcba és megkeseredtem. Nem tudom tovább csinálni, legfeljebb tanácsokat adhatok a partvonalról, ha ugyan szükségét érzed. A kartel azt tartja rólad, hogy egy karót nyelt, felkapaszkodott hülyegyerek vagy, aki ugyan tökig Rolexben jár és a zsebében van a fél terrorelhárítás, de négylábast ugrik és visszahozza a botot, ha belengetnek neki egy szelet párizsit. Pökhendiek és ostobák. Ezért nem is aggódom, le fogod őket darálni idővel. De Srődinger más. Ő tisztában van az erőviszonyokkal, ezért fél. Óvatos és körültekintő. Persze ettől függetlenül fennhéjázó gazagárnak, sintértelepi sufniszökevénynek tart, akit el kell takarítani a tőkések útjából, szóval kompromisszumban vagy paktumban ne reménykedj, hacsak nem tudod megzsarolni a tagot valamivel. Fogalmam sincs, kinek dolgozhat, fogalmam sincs, mit akar, de ne téveszd szem elől. Aki képes lepaktálni a törpével, annak nem okoz lelkifurdalást lapáttal agyoncsapni egy kutyát.
Bruno arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Kicsit aggódtam, hogy olyan jelzős szerkezeteket fog használni, ami után újra kell éleszteni a jogi képviselőnket.
- Mondd, Bruno, ki a franc ez a Müllerné VALÓJÁBAN? - kérdezte aztán Miguel. Bruno szeme elkerekedett.
- Az ex-takarítónőnk, hiszen tudod. Pár hónapja tűnt el. Tudjuk, hogy Roswellből küldték, de nem volt sem összekötő, sem mozgalmár. Legfeljebb egysejtű kartelfutár vagy programozott dezinformátor.
- Nem hinném. Minden volt ő, csak nem egysejtű. Ez a Srődinger pofa ugyanis szinte kizárólag erről a nyanyáról kérdezett. Hogy hol van, kinek dolgozik most, és milyen infókat adott át. Csak emiatt csengette ki értem a zsét a Keverékellenes Ligánál. Őszintén szólva egy kicsit beszartam, szóval megmondom a frankót, simán elcsicseregtem volna neki mindent a te takarítónődről, már ha ugyan tudtam volna, hogy mégis mit mondjak. De azt hitte, csak makacskodom, úgyhogy elküldött a törpéhez a demoralizálóba. - Miguel rágyújtott. Alighanem vonogatta volna a vállát, ha lett volna neki. - Ez van, apóstesókám, a fejünkre nőtt ez a sok szar. Akármekkora legyen is az üzlet, mi itt csak földszintes gladiátorok vagyunk – mondta. - A szomorú helyzet az, hogy akik odafönt a páholyban hortyognak és köpködik a szotyolát, egymás fecsegésétől nem hallják az elegáns és vértelen formagyakorlatok hangját, csak a gőzölgő trancsírozás éri el az ingerküszöbüket. Ezért hát tele van a Fény törvényesített vérontással, és tele van a Sötétség erőszakkal. A gladiátorok békét keresnek, de hiába. Így volt ez mindig is, mi vagyunk a világ járulékos veszteségei. És ahol a járulékos veszteség eléri a 99%-ot, ott időszerű lenne egy spontán paradigmaváltás.
Bruno homloka elsötétült. De lehet, hogy csak a cipőpaszta tette.
- Van valami, amit nem mondtam el nektek a demoralizálóról – mondta töprengve. - Miután téged visszaküldtelek, Miguel, a transzformátorban beleestem egy féreglyukba. Tele van velük az irodalom, amióta elszaporodtak a könyvmolyok. Nagyon érdekes dolgokat tudtam meg, mármint kifejezetten mozgalmi szempontból. Leírva persze semmi nincsen, elvégre a hősök sem teljesen hülyék. A fülembe jutott például, hogy az a Bellerophon gyerek elkezdett kínos kérdéseket feltenni, miután megérkezett az Olümposzra és látta az arisztokrata szájtépést. Athéné ilyenkor sziszegett, hogy fogd be, az istenit, mert úgy jársz, mint a sánta kovács, aki addig jártatta a pofáját a feudalisztikus társadalom kritikájáról, amíg el nem vitte az ávéhá, és tízezer évig pakolta a csehszlovák gumitéglát a sufniban, a többit meg ugye tudjuk, szarkenés, brazil sorozat. Azóta statáriumot hirdettek mindenkire, aki a szocializmus kísértetével mételyezi az Olümposzt, felhúztak egy rohadt nagy falat, és annyika, azóta bizony csak mélységes kuss van, meg hogy vesszen a mocsokban fogant, fogcsikorgató földalattiság, még Hádész se mer a földszintnél lejjebb menni a lifttel, főleg azután, hogy az a szarházi Zeusz még a saját feleségét is majdnem kicsinálta, de végülis miért várnánk kultúrmanírokat egy ilyen baromtól, akit egy kecske nevelt föl. Szóval az a tökkelütött Bellerophon addig kérdezősködött, míg egyszercsak betessékelték egy virágmintás gyaloghintóba, a repülő lovacskát tessék csak itthagyni, és legközelebb már csak az elmegyogyón látták a fickót az elfekvőben. Az embereket a legfurcsább pillanatokban tudja elragadni a politikai indíttatású váratlanság. Szóval mikor mindezeket elmesélte nekem egy kiöregedett könyvmoly, úgy döntöttem, hogy ha már a lelkem egy darabjának itt sikerült landolnia, legalább megnézem magamnak azt a sánta kovácsot, akit Athéné említett, hátha tud valamit, meg egyébként látatlanban is szimpatikus volt a csávó. Mit ne mondjak, kábé le kellett mennem a térképről, majdnem eltévedtem, aztán útba igazított egy Milton nevű zöldséges, aki valami paradicsomot keresett. Végül megtaláltam a fickót a Kusza Lábjegyzetek Erdejében, épp fahéjas csirkeszalonnát sütött egy felaprított állambiztonsági hivatalnok tüzénél, én meg leültem ott a keselyűk mellett, csak úgy kvázi véletlenül, mint ahogy az átlag agarak szoktak szalonnasütési körülmények között. Elbeszélgettünk Adam Smithről, az agrárollóról, meg hogy milyen szarul van megírva az Akasztottak lázadása. Amikor csak úgy mellékesen szóba hoztam Müllernét, a fickó aszonta, hallott róla, mert a szomszédban van valami ufóészlelős könyv, amiben hosszasan írnak Roswellről, és az asztronauták szabadnapokon átjárnak hozzájuk agilityzni. Ők mondták, hogy Müllerné most újra Roswellben takarítja a büfét meg a ruhatárat a Szentséges Szűz siratókápolnában. Többet sajnos nem sikerült megtudnom, mert abban a pillanatban Laika felgyújtotta a lovat, én meg visszateleportálódtam ide. Mindegy, annyi biztos, hogy meg kell találnunk Müllernét, mielőbb. Akármiben mesterkednek ezek az olümposzi csökevények, meg az a szarházi Hektór, és bármennyire is azt hiszik, hogy ők majd kedélyesen áttekernek a butikkapitalizmuson a tuningolt szobabiciklijükkel, ez a guccsiba öltözött pökhendiség nem állhat ellen a végtelenségig a modern társadalmi felelősségvállalás dicsfényben úszó úthengerének!
A konzervgyár depójának falán rendíthetetlenül penészedett tovább a vakolat. El kell jutnunk a Szentséges Szűz siratókápolnába. Ez pedig azt jelenti, hogy fel kell hívnom a Felsőbb Kapcsolatomat.