Bruno meghalt.
Lopva ment el, titokban, összeszorított állkapcsokkal és önfeláldozón, mint Suryn atya, mint egy négylábú zászlóshajó, amely a végtelenbe, a néma enyészpontba tart, s hallgat örökre hideg vizekben. Elment, ahogy elmentek előtte mind a többiek; vádló, üresen maradt papírlap egy tökéletesen lezárt forgatókönyvben, amiből semmi sem hiányzik. Kicsipkézett és elvarrt szerelmi szál, és a gyomorfájós várakozás, hogy a tapsrendben még előkerül Rómeó, legalább meghajolni, ha megtörni nem is.
Reggel hideg volt a kosár, és azonnal tudtam, hogy üres a világegyetem. A fehér kutyapokróc ásított, mint egy makacs hófolt, amit azért hagyott ott valaki, hogy elfedje vele egy ártatlan állat kiontott vérét. Néztem Bruno üres kosarát, és ez a fehérség felidézte bennem a tudósnak a kezét, aki hazavitt, hogy játsszak a gyerekeivel, pár nappal azelőtt, hogy fellőttek volna az űrbe, a biztos halálba. Anyám sokszor mondogatta, hogy jobb a Tverszkaján remegve a falhoz lapulva várni, hogy odaférkőzz végre a halomban álló szeméthez és felfald a megzöldült kolbászvégeket, mint kiszolgáltatni magad egy majomfajnak, melyet háziasítani több tízezer év alatt sem sikerült, s amelynek kedvessége méreg, gondoskodása árulás, az otthonában meglelt kényelmes kutyakosár pedig ócska propaganda, vagy egyenesen fotosopp. Ne legyek olyan, mint a kóborkák, akik csapatba verődve vakaróznak az utcasarkon, bárkivel egy szóra elmennek, és aztán valami sikátorban egy kukából kerül elő az oszló tetemük. Hallottam a hangját a fejemben. Srődinger, gondoltam. Aztán azt: meghalt. Aztán pedig azt: a kutyák a mennybe jutnak, és a hiányuk is felszáll a köddel, mert Isten szereti a világot.
Még aznap reggel jött a hír, hogy Miguel kórházban van Santa Féban, pontosabban egy vörös csillagokat rehabilitáló tengerbiológiai szanatóriumban, de egyelőre sózzák, és nem kihallgatható. Közben látogatók jöttek és mentek egy félig áteresztő hártya másik oldalán, és halványan emlékszem, hogy üzleteltem. Kásásan és távolról hallottam őket, mint egy roswelli rádiójelet, miközben a kartotékokat pakoltam. – Értem én, hogy magányos az ember, vagy kutya, vagy mi a franc az űrben, főleg hosszú távon, ugye – okoskodott egy grófnő, egy túlsúlyos agyaggalamb -, de mégis, egy fekete keverék… – Rádférne egy kis boldogság, kutyuska – mondta aztán valaki más, talán egy portás vagy jegyellenőr, aki öt doboz angolnamártást vett –, hiszen olyan vagy, mint egy megcsömörlött hegylakó, aki örül, ha jut az asztalára egy kis karalábé; még sosem hallottalak nevetni, te pedig már hányszor hallottál nevetni engem. – És aztán egy harmadik hang, amelynek az akcentusa nagyon ismerős volt, de valahogy mélyebb, pöszébb, és mintha egy padlástérből hallottam volna: – A kert végében csöndes, sekély patakocska csordogált, a meleg nyári hónapokban kiszáradt, de ilyenkor kora ősszel, amikor elkezdődtek a langyos esőzések, megduzzadt és beszédes lett, és esténként megjelentek a kertben az apró, fürge leveli békák. Itt sosem volt teljesen sötét, a fekete égbolton még éjszaka is derengett a két hatalmas lámpás, az ősi világ fényét magába záró két üveges szelence, amiket a Gazda még valamikor az idők kezdetén készített, amikor még nagyon fiatal voltam...
Bruno meghalt. Hirtelen minden a nyakamba szakadt. A termelés, a minőségellenőrzés, a logisztika, az alapítványi pénzek kifehérítése, az ösztöndíjak és szociális támogatások átszervezése, a leszámolások és munkaebédek. Magányos esti séták, lesütött szemű, oldalazva kitérő kutyafuttatók. A kérdések a szemekben, amik félúton találkoztak az én kérdéseimmel, és bizalmatlanul kerülgették egymást, kivillantva fehér fogaikat. Rettegtem, hogy a pillanatnyi zavart kihasználva lecsap a kartell és egyszercsak a halakkal alszunk. A törpére gondoltam a demoralizálóban. Srődingerre. Van és nincs egyszerre, mint egy rossz viccben, amiben az egyenletnek nem létezik megoldása.
Elmentem és felgyújtottam a grillcsirkés bódét, aztán a kosárban álomba nyüszögtem magam. Micsoda szánalmas és kisszerű kutyakomédia. Felhabzó utójáték. Vagy becsapós prelúdium.
Egy hétre rá, reggel hét körül becsöngetett Pallas Athéné. Nyugi van, vakarék, itt a Brunód, mondta, és spárgára kötve húzott maga után egy brabanti dragonyoslovat. Én a kávéscsészémet lötyögtetve otthonkában, a hónom alatt az aznapi aktákkal csak annyit bírtam mondani, hogy de hát ennek nagyon nagy a feje. Athéné kifújta magát, letámasztotta a lándzsáját, és kért egy szál cigit. Bocsika a késedelemért, de az ilyesmi nem megy gyorsan, konfigurálni kell meg minden. Szóval az van, hogy egy ügyetlen hárításnál a chilei ebzet megcsúszott és belepottyant a transzformátorba, mondta. Sajnos a demoralizálóban ez elég gyakori. Igazából nem jártam rosszul, győzködött, legalábbis ha szigorúan a testtömeget meg a négyzetcentiben mért felületet nézzük, és hát szerencsém van, hogy ló jött ki a transzformátorból, és nem mondjuk szögesdrót, albán kertitörpe vagy kankalin. Nézzem csak meg, ugyanaz a jó anyag; ráadásul brabanti, mint az a tyúk a Lóheringben, tökre értelmiség meg kultúra. Oké, egyelőre egy kicsit acetonszagú, meg ha közelebbről megnézzük, tényleg hegeszteni kell, viszont nagyjából szobatiszta, megvan a négy lába, az alapvető parancsszavakat ismeri, és különben is valljam be, hogy már láttam álmomban, mint az a Csipkerózsika, vagy melyik. Hát tényleg láttam, feleltem, mert van ez a rossz szokásom, hogy lovakkal álmodom, mintha folyton a Guldenburgok öröksége végefőcíme menne a fejemben, de ebből még nem következik, hogy kecses, karamellszagú agaramat kétemeletes dragonyoslóra cserélném. Ez nem kívánságműsor, mondta erre Athéné, én meg válaszoltam, hogy hát a jelek szerint tényleg nem. Zeusz egy kicsit zizi mostanság, mondta aztán mentegetőzésképpen, kísérletező kedvében van. Bár verseim csücskére tőle volna szabva rém, írogatták egyesek felelőtlenül, ugye. De gondolj csak Valentino úrfira, vakarék, ő se volt éppen egy zsebcirkáló, és mégis térdig lógó nyelvvel ugráltál, ha kijött botot dobálni az ültetvényre.
A brabanti belehorkolt a fülembe, amikor kikötöttem a svédasztalhoz, de elég gyorsan feltalálta magát és békésen ropogtatta az almát meg a sós mogyorót. Néztem rá a gombszemeimmel, ő meg visszanézett belém. Szlalomoztam a patái között, és kerestem a reset gombot, vagy a feljárót, amin bementek a görögök, miközben Athéné kézzel tömte magába a káposztasalátát.
- Ne aggódj, vakarék – veregette meg a fejemet –, csak csinálj mindent úgy, mint eddig. Almozd ki, csinálj neki rántottát, szavalj Nerudát, en la piel de las uvas me pareció tocarte meg minden, és majd magára talál. Áldott jó szíve van, a természetes szelekció legmegátalkodottabb szökevénye is megülheti szőrén, meg a gyerekeket is szereti, de azért van benne kakaó, majd meglátod, elvégre a határozott impulzussal közeledő egy tonnába nem köt bele minden jöttment, nyáladzó gyógyegér. Node egyelőre hadd ácsorogjon a legelőn és nézze a saját árnyékát anélkül, hogy jelentést kéne írnia, vagy gurigáznia az alapítványi pénzekkel. Elment a demoralizálóba meghalni a barátjáért, jár neki ez a pár szabadnap. De emlékeztesd, hogy már csak három élete van, és ahol az alvilág istenei ultiznak, ott előbb-utóbb a főnixmadár is a fazékba kerül. Vedd csak fel szépen az ünneplő szkafandert, Laika, és örülj, hogy űrsikló helyett lóháton mehetsz a fellegek közé, mint a Zsandark.
Így lett, hogy rendeltem egy mobilistállót a kertbe, kiütöttem a hátsó kerítést, és körbejelölgettem a szomszéd elhagyott telkét. Néztem a brabantit, amint a naplementében iszik és lángol. Trója lángjai. Ó, én máglyám és hajtóművem, gondoltam. Azt hiszem, ezt hívják kegyelemnek. Másnap megszereztem a Szent Anna kelkáposztával és fúrógéppel repróját, egy kicsit kifakult, de az istállóba pont jó. Aztán hozattam egy nagy üveg tevebefőttet a Remízből, a dragonyos az egészet felfalta, még a magokat se köpködte szét. Hogy örülne Müllerné.
Este a gőzölgő mezőn csak az égve hagyott állatok világítanak. A lónak erős és meleg a nyaka, és fehér a csillag a homlokán, mint egy sebhely, estrella en la oscuridad.
Nem érem fel ezt a brabantit. Kell egy gurulós létra.
