Barkácsoltam a brabantit. Megrendeltem a Csikóidomítás porszívóval c. alapmű egy antikvár példányát, és lelkesen belevetettem magam a gyakorlati alkalmazásba. Sajnos nem arattak nagy sikert a könyvben részletezett módszerek. Talán az a baj, hogy már túl idős ezekhez a csikós dolgokhoz, gondoltam. Néha a padlásszobában, útban a mosókonyha felé, beletemettem az arcom a lótakaróba. Olyan szaga volt, mint Brunonak, csak épp mégsem.
Növesztett maga köré egy golyóálló plexifalat. Húzta maga után, felkarcolta a parkettát, csíkokat húzott a legelőre, a konyhában meg leverte a csempét. Biztattam magam, hogy így legalább mindig tudom, merre jár, elég, ha a csörömpölésre figyelek, de azért valami azt súgta, hogy ez nem teljesen normális. A plexifalban az volt a legrosszabb, hogy nem lehetett látni, és folyton nekimentem, vagyis inkább felkenődtem rá, amúgy lendületből. Ezen a brabanti néha meglepődött, érdeklődve nézte a vérző pofámat, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, én meg a fogaimat köpködve válaszoltam, hogy igen, és hozzátettem egy idézetet valamelyik utópista szocialistától, csak hogy tartsam a szokást. Amikor beláttam, hogy hagyományos idomítási módszereim csődöt mondtak, bementem egy gyógyszertárba, hogy tanácsot kérjek. A makulátlanul tiszta helyiségben túlméretezett plakátról mosolygott a látogatóra egy frissen mosott afgán agár, büszkén hirdetve: “Klinikai vizsgálatok bizonyítják, hogy a halál egészségtelen. Mondj Te is nemet a halálra a NormAnimallal!” Azonban amikor megkérdeztem, hogy nincs-e valami olyan szer, amivel brabanti dragonyoslóból szocialista agárkeveréket lehet csinálni, a patikuskisasszony csak szomorúan vonogatta a vállát, hogy olyan tablettát éppenséggel tud adni, amitől a lovat sárkánynak, unikornisnak vagy parapetkonvektornak fogom látni – szóval hát nem lesz azzá, csak annak látom majd egy ideig -, de ilyen agaras cuccuk nincsen. De ő csak nemrég van itt, úgyhogy jöjjek be jövő héten, és kérdezzem meg a kolleganőjét, hátha van ötlete, vagy nézzek körül az amazonon, ott minden istenharagját lehet venni. Én meg morogtam, hogy köszi, de az amazonokat meg az istenek haragját inkább hagyjuk.
Pár hét múlva felhívtam mobilon Athénét, hogy reklamáljak, vagy inkább tanácsot kérjek, merthogy az utasításait maradéktalanul betartottam, de a brabanti nemigen mutatta jelét annak, hogy előtörne belőle az eddig magába fojtott marxista ebforradalmár. Gond, az van, erre igen lényeglátóan sikeredett rájönnöm, kedveskedett Athéné. Hát ezt most tényleg elcseszte, bocsi, mondta aztán mentegetőzve. Ez a kis baleset nem volt teljesen véletlen, ugyanis kiderült egy családi vacsora közben, hogy Aphrodité, az a szerencsétlen agyamputált valami fogadást kötött a demoralizálóban a törpével, mert lóvé kellett neki egy TopShop rendeléshez. Athéné szabadkozott, hogy ő se egészen érti a sztorit, de a lényeg, hogy a jelek szerint két transzformátor adás keresztezte egymást, és ez a brabanti izé, hát igen, ez végül is Bruno is, meg nem is, merthogy ugyan Bruno ott van belézárva, de jelen formájában ez a megtermett nyakigláb egy lettországi farmra való, ahol fogyatékos gyerekek lovagoltatására használta egy kedves és kábé középkorú zongoratanárnő. Namármost a kölkök rohadtul ki vannak akadva a brabanti miatt, illetve amiatt, hogy nincs ott, merthogy itt van, ugye, félig elkutyulva. De láthatom jómagam is, hogy kissé tájidegen itt a lakásban, állva alszik, az irodában nem vált be nyomtatólóként, sőt a szkafander se megy rá, szóval ő, Athéné igazán nem akar beleszólni, de szerinte a brabanti visszavágyik a baltikumi ortodoxok közé, és talán jobb lenne lepapírozni és visszaküldeni. Mikor afelől érdeklődtem, hogy ez a visszaküldés mégis a gyakorlatban hogy nézne ki, Athéné csak legyintett, hogy nem nagy etwas: feláldozom Poszeidonnak, szíven szúrás, elégetés, ahogy a kézikönyvben is le van írva. A csávó leszűri a lovat és leszállítja a fogyi gyerekeknek, Brunot meg kimazsolázhatom a hálóból. A polipok keze messzire elér, és a vízi út a legolcsóbb. Aztán ha a ló teljesen leégett és a kutya is összeállt, a maradék szenet elviszem a belső sivatagba, a többi délibáb közé, ott kedvére énekelheti a Pillangókisasszonyt, vagy amit akar. Brünnhilde, heilige Braut, aztán gyászinduló, például. Mondjuk arra figyeljek, hogy az áldozást ne nagyon csesszem el, mert múltkor Odüsszeusz is elég sokat szívott a tengeri járatok késése miatt. És jó lenne, ha nem tökölnék sokáig, mert már így is több hetet vesztegettünk el ezzel a marhasággal, Miguel még mindig az intenzíven úszik, Srődinger szörnyű bosszúterveket sző a konzervgyár alagsorában, és ha esetleg elfelejtettem volna, Müllerné sincs meg.
Legszívesebben üvöltöttem volna. Értem én, hogy mindenért áldozatot kell hozni, főleg ugye mások hülyeségéért, és tudom, hogy ez a brabanti csak félreértésből került ide, de ha jobban megnézzük, az egész élet csak egy végeérhetetlen félreértés, és ha már itt tartunk, mi lenne, ha most az egyszer, csak úgy a változatosság kedvéért, valaki másnál csöngetne a lúzercsináló? De persze nem üvöltöttem, mert már este 11 volt, és a szomszédban a nyugdíjas néni korán fekszik, így csak széttéptem egy párnát és felírtam vérrel a falra, hogy Zeusznak meg kell halnia.
A dragonyos meglehetős rezignáltsággal fogadta a hírt, hogy le kell szúrnom. Figyelmesen hallgatott, aztán hümmögött, hogy megérti a dolgot, tulajdonképpen így lesz a legjobb, és hát bevallja, ő sem érzi igazán elemében magát itt. Már-már a bipoláris depresszió jeleit vette észre magán az elmúlt hetekben, merthogy ő alapjáraton egy igen vidám természetű lovacska, de most itt búskomorkodik benne ez a húsba börtönzött versenyagár, és az mégsem állapot, hogy egyik pillanatban derűsen üget a levendulaágyásban, a következő percben meg letargiában zokog a petúniák között a proletariátus sanyarú sorsa miatt. A végén még valaki felnyom minket az önkormányzatnál. Hallgattam, ahogy halkan, kedves félmosollyal beszélt, előzékenyen lehajolva hozzám, meg-megbökve puha, meleg orrával, és ömlöttek a könnyeim, mint annak idején a kilövés után, amikor megértettem, hogy a Szovjetunió mérnökei soha nem is akartak visszahozni a Földre, és a leéletlen kutyaélet nem véletlen következmény volt, hanem bekalkulált járulékos veszteség. Ezek vagyunk mi, gondoltam, a világ járulékos veszteségei. Vigyék hát az istenek a gőzölgő, meleg hússallangot, a tölteni való térfogatot és élősúlyt, és adják vissza éteri szent lényegében az én játszótéri Achillesemet, aki oly szomorúan nézett rám e realitás talajára gravitálódott jószág szelíd és zavarodott szemeiből. Szegény brabanti, még a vére is olyan diszkréten és kulturáltan ömlött, és utolsó nyihogásával is afelől szabadkozott, hogy visszaadás előtt elfelejtette kimosni a fürdőszobaszőnyeget, amivel egy kiadós eső után letörölgettem az istállóban, és megígérte, hogy a zongoratanárnővel majd küldet egy másikat, bár lehet, hogy sajnos IKEÁ-s cucc lesz, mert a letteknél csak az van.
A máglya három napig égett, mert a polipok valami értekezleten ültek és nem értek rá. Magamra zártam az ajtót, és beleüvöltöttem a tükörbe, hogy nem érdekel, oldják meg az istenek, ahogy tudják, én ezennel kiszálltam, mint Ikarosz, aztán hívtam a tűzoltókat, teletöltöttem a kerti locsolókannát és készenlétbe helyezkedtem. És három nappal később arra ébredtem hajnalban, hogy Bruno úgy horkol mellettem, hogy majd' elfújja a kockás takarót meg a virágmintás kutyahálóinget. Csöndben sírdogáltam. Minden kezdődik hát újra, gondoltam, a grillcsirkés balhé, a texasi kaktuszrendelések, a vég nélküli felmosás a laborban, esténként Fourier, Saint-Simon, David Ricardo meg a Walden. A világ járulékos veszteségeinek semmitmondó és érdektelen kis élethalál-harcai. A történetek azokról, akikről nem szólnak történetek, és hosszas, nemsokára feledésbe merülő feljegyzések azokról, akikről és akiknek senki sem írt.
E különös közjáték nem múlt el nyomtalanul. Arra számítottam, Brunon mutatkoznak majd egy köztes élet visszhangjai, de tévedtem; ő önmaga volt, mint ahogyan lóként is önmaga volt, s csupán az én valóságom számára létezett a két önmaga között az a bizonyos térfogat, tömeg és geográfiai elhelyezkedés jellegű különbség. Néha újra a brabantiról álmodom, a foga alatt ropogó sárga zabról, az acélkék lótakaró szagáról a padlásszoba félhomályában, a szelíd és kérdő szemeiről, és a fénylő csillagról a homlokán.
Tudom, hogy néha a brabanti is álmodik egy fekete foltos fehér kutyáról, ami némán és mozdulatlanul siklik egy csónakban az űr fekete vizén, és aminek a szíve verdes és lángol, mint a bordák kalitkájába zárt tűzmadár. Ilyenkor feldúltan és szomorúan ébred, és az az érzése, hogy éjszakai öntudatlansága alatt életének darabkáit egy ismeretlen hatalom szétszerelte és újrarendezte. Reggelente néha nyugtalanul árulkodó repedéseket keres az ajtófélfa mellett, a kávéscsészén és a szobanövények cserepeinek sarkaiban; aztán a gazdája végigsimít a csillagos homlokán, és mire elindul a munkába, a kéz melege már feloldotta a félrecsúszott illesztéseket.
Történt mindez amiatt, mert Aphrodité eladta a család becsületét egy napelemes nokedliszaggatóért, vagy mi a francot is rendelt végül a TopShopból, az Úrnak kétezer-tizenhatodik évében, amikor Müllerné hollétéről még mindig senkinek sem volt tudomása.
Növesztett maga köré egy golyóálló plexifalat. Húzta maga után, felkarcolta a parkettát, csíkokat húzott a legelőre, a konyhában meg leverte a csempét. Biztattam magam, hogy így legalább mindig tudom, merre jár, elég, ha a csörömpölésre figyelek, de azért valami azt súgta, hogy ez nem teljesen normális. A plexifalban az volt a legrosszabb, hogy nem lehetett látni, és folyton nekimentem, vagyis inkább felkenődtem rá, amúgy lendületből. Ezen a brabanti néha meglepődött, érdeklődve nézte a vérző pofámat, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, én meg a fogaimat köpködve válaszoltam, hogy igen, és hozzátettem egy idézetet valamelyik utópista szocialistától, csak hogy tartsam a szokást. Amikor beláttam, hogy hagyományos idomítási módszereim csődöt mondtak, bementem egy gyógyszertárba, hogy tanácsot kérjek. A makulátlanul tiszta helyiségben túlméretezett plakátról mosolygott a látogatóra egy frissen mosott afgán agár, büszkén hirdetve: “Klinikai vizsgálatok bizonyítják, hogy a halál egészségtelen. Mondj Te is nemet a halálra a NormAnimallal!” Azonban amikor megkérdeztem, hogy nincs-e valami olyan szer, amivel brabanti dragonyoslóból szocialista agárkeveréket lehet csinálni, a patikuskisasszony csak szomorúan vonogatta a vállát, hogy olyan tablettát éppenséggel tud adni, amitől a lovat sárkánynak, unikornisnak vagy parapetkonvektornak fogom látni – szóval hát nem lesz azzá, csak annak látom majd egy ideig -, de ilyen agaras cuccuk nincsen. De ő csak nemrég van itt, úgyhogy jöjjek be jövő héten, és kérdezzem meg a kolleganőjét, hátha van ötlete, vagy nézzek körül az amazonon, ott minden istenharagját lehet venni. Én meg morogtam, hogy köszi, de az amazonokat meg az istenek haragját inkább hagyjuk.
Pár hét múlva felhívtam mobilon Athénét, hogy reklamáljak, vagy inkább tanácsot kérjek, merthogy az utasításait maradéktalanul betartottam, de a brabanti nemigen mutatta jelét annak, hogy előtörne belőle az eddig magába fojtott marxista ebforradalmár. Gond, az van, erre igen lényeglátóan sikeredett rájönnöm, kedveskedett Athéné. Hát ezt most tényleg elcseszte, bocsi, mondta aztán mentegetőzve. Ez a kis baleset nem volt teljesen véletlen, ugyanis kiderült egy családi vacsora közben, hogy Aphrodité, az a szerencsétlen agyamputált valami fogadást kötött a demoralizálóban a törpével, mert lóvé kellett neki egy TopShop rendeléshez. Athéné szabadkozott, hogy ő se egészen érti a sztorit, de a lényeg, hogy a jelek szerint két transzformátor adás keresztezte egymást, és ez a brabanti izé, hát igen, ez végül is Bruno is, meg nem is, merthogy ugyan Bruno ott van belézárva, de jelen formájában ez a megtermett nyakigláb egy lettországi farmra való, ahol fogyatékos gyerekek lovagoltatására használta egy kedves és kábé középkorú zongoratanárnő. Namármost a kölkök rohadtul ki vannak akadva a brabanti miatt, illetve amiatt, hogy nincs ott, merthogy itt van, ugye, félig elkutyulva. De láthatom jómagam is, hogy kissé tájidegen itt a lakásban, állva alszik, az irodában nem vált be nyomtatólóként, sőt a szkafander se megy rá, szóval ő, Athéné igazán nem akar beleszólni, de szerinte a brabanti visszavágyik a baltikumi ortodoxok közé, és talán jobb lenne lepapírozni és visszaküldeni. Mikor afelől érdeklődtem, hogy ez a visszaküldés mégis a gyakorlatban hogy nézne ki, Athéné csak legyintett, hogy nem nagy etwas: feláldozom Poszeidonnak, szíven szúrás, elégetés, ahogy a kézikönyvben is le van írva. A csávó leszűri a lovat és leszállítja a fogyi gyerekeknek, Brunot meg kimazsolázhatom a hálóból. A polipok keze messzire elér, és a vízi út a legolcsóbb. Aztán ha a ló teljesen leégett és a kutya is összeállt, a maradék szenet elviszem a belső sivatagba, a többi délibáb közé, ott kedvére énekelheti a Pillangókisasszonyt, vagy amit akar. Brünnhilde, heilige Braut, aztán gyászinduló, például. Mondjuk arra figyeljek, hogy az áldozást ne nagyon csesszem el, mert múltkor Odüsszeusz is elég sokat szívott a tengeri járatok késése miatt. És jó lenne, ha nem tökölnék sokáig, mert már így is több hetet vesztegettünk el ezzel a marhasággal, Miguel még mindig az intenzíven úszik, Srődinger szörnyű bosszúterveket sző a konzervgyár alagsorában, és ha esetleg elfelejtettem volna, Müllerné sincs meg.
Legszívesebben üvöltöttem volna. Értem én, hogy mindenért áldozatot kell hozni, főleg ugye mások hülyeségéért, és tudom, hogy ez a brabanti csak félreértésből került ide, de ha jobban megnézzük, az egész élet csak egy végeérhetetlen félreértés, és ha már itt tartunk, mi lenne, ha most az egyszer, csak úgy a változatosság kedvéért, valaki másnál csöngetne a lúzercsináló? De persze nem üvöltöttem, mert már este 11 volt, és a szomszédban a nyugdíjas néni korán fekszik, így csak széttéptem egy párnát és felírtam vérrel a falra, hogy Zeusznak meg kell halnia.
A dragonyos meglehetős rezignáltsággal fogadta a hírt, hogy le kell szúrnom. Figyelmesen hallgatott, aztán hümmögött, hogy megérti a dolgot, tulajdonképpen így lesz a legjobb, és hát bevallja, ő sem érzi igazán elemében magát itt. Már-már a bipoláris depresszió jeleit vette észre magán az elmúlt hetekben, merthogy ő alapjáraton egy igen vidám természetű lovacska, de most itt búskomorkodik benne ez a húsba börtönzött versenyagár, és az mégsem állapot, hogy egyik pillanatban derűsen üget a levendulaágyásban, a következő percben meg letargiában zokog a petúniák között a proletariátus sanyarú sorsa miatt. A végén még valaki felnyom minket az önkormányzatnál. Hallgattam, ahogy halkan, kedves félmosollyal beszélt, előzékenyen lehajolva hozzám, meg-megbökve puha, meleg orrával, és ömlöttek a könnyeim, mint annak idején a kilövés után, amikor megértettem, hogy a Szovjetunió mérnökei soha nem is akartak visszahozni a Földre, és a leéletlen kutyaélet nem véletlen következmény volt, hanem bekalkulált járulékos veszteség. Ezek vagyunk mi, gondoltam, a világ járulékos veszteségei. Vigyék hát az istenek a gőzölgő, meleg hússallangot, a tölteni való térfogatot és élősúlyt, és adják vissza éteri szent lényegében az én játszótéri Achillesemet, aki oly szomorúan nézett rám e realitás talajára gravitálódott jószág szelíd és zavarodott szemeiből. Szegény brabanti, még a vére is olyan diszkréten és kulturáltan ömlött, és utolsó nyihogásával is afelől szabadkozott, hogy visszaadás előtt elfelejtette kimosni a fürdőszobaszőnyeget, amivel egy kiadós eső után letörölgettem az istállóban, és megígérte, hogy a zongoratanárnővel majd küldet egy másikat, bár lehet, hogy sajnos IKEÁ-s cucc lesz, mert a letteknél csak az van.
A máglya három napig égett, mert a polipok valami értekezleten ültek és nem értek rá. Magamra zártam az ajtót, és beleüvöltöttem a tükörbe, hogy nem érdekel, oldják meg az istenek, ahogy tudják, én ezennel kiszálltam, mint Ikarosz, aztán hívtam a tűzoltókat, teletöltöttem a kerti locsolókannát és készenlétbe helyezkedtem. És három nappal később arra ébredtem hajnalban, hogy Bruno úgy horkol mellettem, hogy majd' elfújja a kockás takarót meg a virágmintás kutyahálóinget. Csöndben sírdogáltam. Minden kezdődik hát újra, gondoltam, a grillcsirkés balhé, a texasi kaktuszrendelések, a vég nélküli felmosás a laborban, esténként Fourier, Saint-Simon, David Ricardo meg a Walden. A világ járulékos veszteségeinek semmitmondó és érdektelen kis élethalál-harcai. A történetek azokról, akikről nem szólnak történetek, és hosszas, nemsokára feledésbe merülő feljegyzések azokról, akikről és akiknek senki sem írt.
E különös közjáték nem múlt el nyomtalanul. Arra számítottam, Brunon mutatkoznak majd egy köztes élet visszhangjai, de tévedtem; ő önmaga volt, mint ahogyan lóként is önmaga volt, s csupán az én valóságom számára létezett a két önmaga között az a bizonyos térfogat, tömeg és geográfiai elhelyezkedés jellegű különbség. Néha újra a brabantiról álmodom, a foga alatt ropogó sárga zabról, az acélkék lótakaró szagáról a padlásszoba félhomályában, a szelíd és kérdő szemeiről, és a fénylő csillagról a homlokán.
Tudom, hogy néha a brabanti is álmodik egy fekete foltos fehér kutyáról, ami némán és mozdulatlanul siklik egy csónakban az űr fekete vizén, és aminek a szíve verdes és lángol, mint a bordák kalitkájába zárt tűzmadár. Ilyenkor feldúltan és szomorúan ébred, és az az érzése, hogy éjszakai öntudatlansága alatt életének darabkáit egy ismeretlen hatalom szétszerelte és újrarendezte. Reggelente néha nyugtalanul árulkodó repedéseket keres az ajtófélfa mellett, a kávéscsészén és a szobanövények cserepeinek sarkaiban; aztán a gazdája végigsimít a csillagos homlokán, és mire elindul a munkába, a kéz melege már feloldotta a félrecsúszott illesztéseket.
Történt mindez amiatt, mert Aphrodité eladta a család becsületét egy napelemes nokedliszaggatóért, vagy mi a francot is rendelt végül a TopShopból, az Úrnak kétezer-tizenhatodik évében, amikor Müllerné hollétéről még mindig senkinek sem volt tudomása.
