Nyolc. Egy tragikus fordulat karcos mellékzöngéje

Másnap reggel Bruno hosszasan turkált a nyakkendői között, nem tudván dönteni a mustársárga, az őzbarna és a tejeskávé szín között. Aznapra egy gerillaakciót tervezett, amely során több száz csirkét szabadítottak volna ki a KFC imperializmusának karmaiból. Öltözködés közben hosszasan ecsetelte nekem a lángoló marxizmusuk miatt grillrács mögé vettetett tolltestvérek kálváriáját, amelynek fájó fullánkja mélyen átjárja a szolidaritást még akkor is, ha a csirke úgy általában véve nem az a kifejezetten proletár öntudatra ébredt állat. Kedvetlenül rágtam a ceruzámat, tanácstalanul töprengve, milyen bevezetőt írjak a “Gelka vezér és a trilobita porszívós temetkezések a 19. századi trappista forradalmi diskurzusban” c. előadásomhoz, amit két nap múlva kellett megtartanom a NASA Idegenrendészeti Akadémiáján. A halkan duruzsoló közszolgálati rádióban közben emlékműsort adtak a megboldogult ezredes tiszteletére. A dolog végülis érthető, gondoltam, elvégre hogyan is maradhatna bárki is épelméjű egy olyan országban, ami egyetlen hatalmas tengerpart.
-  Olyan ember volt ő, aki vontatott, ragacsos rendet teremtett a szertelen és önfeledt chilei káoszban, ahogyan az Úr mondja: kirendeltettél maszekba az én gyermekeim közé, s te beszántottad vala az ő földjeiket vérrel és tárcsával és rotációs kapával. A meszticek előre köszöntek neki, mert fegyverrel járt, és fehér volt, mint egy pézsé…
Szerettem nézni, ahogy Bruno öltözik. Ebben a minden külsőségre kínosan ügyelő aprólékosságban volt valami rettenetesen megható: nem a jelen, hanem a múlt sárgöröngyei ellen öltötte magára a legjobb zakót még akkor is, ha csak a Remízbe mentünk, és a literszámra magára locsolt kölni nem a mostani kutyaszagot, hanem az egyszervolt bádogváros utcáinak orrfacsaró bűzét volt hivatott semlegesíteni. Ebben a töprengésben, hogy melyik biléta illene legjobban az acélkék K9-es mellényhez - melynek zsebén mindig ott függött a szemüvegkeretével harmonizáló óraláncocska - lénye legmélyebb belső szakadéka mutatkozott meg: a szenvedélyes ragaszkodás, mely földjéhez és annak lakóihoz, a balsors által kísértett nincstelenekhez fűzte, s ugyanakkor az életösztön éppoly szenvedélyes felhajtó ereje, amely megérttette vele már kölyökkorában, hogy szegény, mint a templom agara, és vagy teljes harapással kapaszkodik a magas kultúrába, Dosztojevszkijt, Garcia Marquezt, Marxot és Thoreau-t olvas, vagy felfalják a sivárság szívzabáló férgei és parazitái, míg végül a minden reményétől megfosztott gazdátlan test, amelyből már elmenekült a kutyalélek, elfogadja a láncot, a száraz kenyeret és a hazug menedéket nyújtó olajos hordót, s már nem is vágyik egyébre. Ebben az erőfeszítésben volt valami mélyen tragikus, talán mert Bruno valahol legbelül meg volt győződve róla, hogy mindez hiábavaló, mert ő fejreállhat, hegedülhet, kötéltáncon biciklizhet, a következő sarkon akkor is elrekvirálja tőle a babérokat valami semmirekellő retikülszökevény, valami négy lábon járó földszintes gülüszem, akinek ugyan annyi esze sincs, mint egy marék molylepkének, de megkapta egy hasonló kistaffírozott senkiházitól a Chilei Tölgyfalombos Lófaszrendet, ő az Ebek Legebebbike, és papírja van róla, hogy fajtiszta, ahogy mondani szokás – mintha ugyan ennek az ellentettje az volna, hogy fajpiszkos, vagy egyenesen fajmocskos, és tessék, már jönnek is a neon nácik a folteltávolítóval meg a drótkefével. Szóval a píár, a netvörking, a polírozott modor, a nyolc nyelven ugatás, a kiterjedt anyagismeret és 30 éves szakmai tapasztalat mind nagyon frankó, de ahol az elefántok danszolnak, ott ő legfeljebb az ebek harmincadjára juthat, és még örüljön, ha nem mindjárt az ebek négyzetgyökére.
A reggeli toalett idilljét a Venceremos hangjai szakították félbe: Bruno telefonja csörgött. Hallottam, ahogy a vonal másik végén valaki gyorsan és kapkodva beszél, mintha kényszerűségből kellene elhadarnia valami életbevágóan fontosat. Bruno arca elsötétült, fülei lefittyedtek, aztán borzolni kezdte a nyakszőrét, és mikor kinyomta a telefont, fájdalmas grimasz jelent meg a szája szélén, és villogtak vakítóan fehér, gondosan polírozott szemfogai; szinte olyan lett a pofája, mint egy kivilágított karácsonyi vásár.
 - Az egyik árufeltöltőnk telefonált a bolíviai drogáriából - mondta. - Baj van. Miguelt elkapta a Keverékellenes Liga, kivallatták, és miután semmit sem mondott, beutalták a 85-ös demoralizálóba.
Kirázott a hideg. Az egyenlítői tajga elképzelhetetlen messzeségében, az Elveszített Tárgyak Osztályának mesgyéjén túli kietlen vidéken terült el a 85-ös demoralizáló, egy olyan tér- és idősíkban, ahol fehér páraként bolyongtak a holtak, az eltévedt gyermekek és az állatok. Azt beszélték, a 85-ös demoralizáló végtelen számú, egyforma hatszögből áll, melyeket lépcsők, előterek és végeláthatatlan folyosók csatolnak össze egyetlen hatalmas labirintussá, s e végeláthatatlan folyosókról tízezer ajtó nyílik, amely nem vezet sehová, illetve visszatér önmagába, és ha egy közönséges halandó áthalad rajtuk, egyszerűen önmaga egy másik énjébe érkezik, amely hasonlóképpen bolyong, akárcsak az előző; s eképpen a 85-ös demoralizálóból kitalálni lehetetlenség. Azt mondják, az ördögi komplexumot egy őrült törpe uralja, aki a saját rég elveszített álmait keresteti az itt raboskodó szerencsétlenekkel a hatszögek labirintusában, s mivel e régi álmok mibenlétével ő maga sincs tisztában, ez a keresés is szükségszerűen hiábavaló. Önmagába forduló, rideg és szimmetrikus pokol volt ez, egy üvegfalakkal szabdalt, néma és vértelen mészárszék, amit jól ismert és amitől rettegett a felperzselt barlangokba húzódó ősember, aki talán éppen azért festette barlangja falára a bölényt, lovat, párducot és antilopot, mert a fáklya tűzfényében imbolygó állatszellemektől remélt védelmet a 85-ös demoralizáló rettenetes tükörlabirintusa ellen, ahol oly kérlelhetetlenül mutatkoznak meg az élőlények sorsának esetleges, véletlenszerű, kiismerhetetlen és befolyásolhatatlan kerekei. Ide kerültek azok, akiket feledésre ítéltek, és akikről nem szólnak történetek. Megesett, hogy valaki csak úgy véletlenszerűen, kvázi magától csöppent a 85-ös demoralizálóba. Nem volt ez sem istenítélet, sem agyafúrt összeesküvés, csupán egyszerű balszerencse: semmiféle hibát nem kellett elkövetni ahhoz, hogy valaki itt kössön ki. Mindazonáltal a Liga terroristáinak bevett gyakorlata volt, hogy ide utalták be a megtörni kívánt összekötőket, akik nem akartak vallani, vagy azokat a vallási vezetőket, akik ragaszkodtak az Általános Szolidaritás és Együttérzés Elméletéhez, és azt hangoztatták, hogy látnunk kell az emberséget az állatban.
Bruno magán kívül volt, a füleit tépve káromolta az összes valaha volt babilóniai istenséget, és a szőnyeget kaparva vonyított, hogy annak a jósnőnek igaza volt, őt tényleg megátkozták, és bajt hoz mindenkinek a fejére, akit csak megkedvel. Miután végiggondoltam Bruno szűk baráti és családi körének történetét, nemigen tudtam ellentmondani ennek a keserű felismerésnek, de inkább építő jelleggel azt indítványoztam, kérjünk tanácsot Athénétól, ha már valami különös véletlen folytán ő is belekeveredett a történetünkbe.
Bruno épp lábáztatás közben érte az istennőt, aki egy kicsit bosszús volt az alkalmatlankodásért, de aztán csak legyintett, hogy ahány kutyája volt, mind jöttek utána a fürdőszobába, ez amolyan gyári hiba náluk. Bruno vitt neki baglyos szalvétát meg egy zacskó tejkaramellát, amitől Athéné jobb kedvre is derült. Kicsit szabadkozott, amiért az utóbbi időben elhanyagolta Brunot és nem részesítette útmutatásban, de az igazat megvallva kicsit összecsaptak a feje fölött a hullámok, problémázni kezdtek a cégnél, hogy miért nincs gyereke, és még férjnél sincs, pedig már épp ideje volna, és biztosan csak egy jó kis zsíros szülési szabadságra meg részmunkaidőre fáj a foga, ő meg belebonyolódott valami zavaros magyarázatba Héphaisztoszról, aki igazából tetszett volna neki meg minden, de voltak azok a balhék az apjával, a piálgatások Dionüszosszal, meg a hiszti, hogy a főisten lánya nehogy már egy leszázalékolt alkeszhez menjen férjhez, és Athéné hiába magyarázta, hogy se a kovácsműhelyben, se az ágyban nem kell gyalogolni, a tütükézés meg csak alkalmi hóbort. Mondjuk tény, hogy a csávó nem volt az a kifejezett rokokó műalkotás, szóval ronda volt, mint a föld, de hát nem is a vitrinbe ment volna a nippek közé. A végén persze jött Aphrodité és bekavart, mert az csak ahhoz ért; később meg volt az az almás sztori, szóval neki nem nagyon van már kedve ahhoz, hogy randizgasson, pedig Héphaisztosz tényleg nem lett volna rossz parti, legalább csinált volna neki egy új páncélt, mert hát annak is ideje lett volna, csak ugye amikor az apja odahívott valami félnótást, aki fegyverkovácsnak adta ki magát, az mindenképpen méretet akart venni a mellvérthez, Athéné meg lecsapta a kis cseloveket, mint a taxiórát. Na, azóta sincs egy vasa, amit felvegyen, és amióta bedurcizva eljött az Olümposzról, ezeknek a mucsai tahóknak kell termelnie a profitot a call centerben. A tengeri csillag esetét sajnálattal hallja, de Bruno csak ne aggódjon, ő majd elintéz néhány telefont és szerez retúr látogatójegyet a demoralizálóba, a többi a mi dolgunk; és ha esetleg találkoznánk odalent a törpével, szóljunk már neki, hogy hozza vissza a serpenyőt meg a vécépumpát. Ezzel megáldotta Brunot, ráadott egy mikiegeres kutyaruhát, és hazaküldte.
Bruno csak este ért haza. A fluxuskondenzátorok megvitatása és a KFC ellen tervezett gerillaakció így sajnálatos módon elhalasztódott, és Brunonak kifejezett lelkifurdalást okozott a nyársra húzott szárnyasok cserbenhagyásának gondolata. Megígértem neki, hogy legalább a sarki grillcsirkés bódét felgyújtom, ha arra járok, és éppen nincs ott senki. Az ecetszagú konyhában ücsörögtünk, ittuk a szójatejes máte teát, és sötét bosszúterveket szőttünk, talán mert jobb volt valami olyasmire gondolni, amire majd a demoralizálóban tett látogatásunk után kerül sor, s ezzel legalább gondolatban kisebbíteni a Miguel kiszabadítását célzó küldetés kockázatát. Amikor a forrongó hangulat alább hagyott, és a teavizet is levettük a tűzről, visszatértem Gelka vezérhez meg a trilobita porszívós temetkezésekhez, Bruno pedig feltett egy jazz lemezt, rénszarvas-sapkát húzott, és nekiállt paila marinát kotyvasztani fagyasztott angolnából. Húsz percnyi hallgatás után rövid csengetésre riadtunk fel. Bruno kiosont, és egy cetlivel a szájában tért vissza, amit valaki az ajtórés alatt csúsztatott be.
Egy vegyesbolti blokk volt, aminek hátoldalára nagy, nyomtatott betűkkel ezt írták: “Ha viszont akarod látni Miguelt, gyere el szerda hajnalban El Llanitoba, a barkácsáruház mögötti parkolóba. Semmi trükk vagy macska spray. - Srődinger”

Hét. Balsejtelmű fluxuskondenzátorok

Dél körül járt az idő, amikor megérkeztünk az Antigo és Neje Temetkezési Vállalat santiagoi kirendeltségébe. Bruno úgy masírozott be a gyászoló társaságba, mint egy csokoládés szőrszufflé, amit egy avatási ceremónia legalkalmasabb pillanatában tol be a díszterembe két szmokingos szobainas. Dögmeleg volt, a ravatalozó környékén lajtoskocsiból locsolták a színtelen tartósítót. Minden lélegzetvételnél sípolt rajtam a matrózblúzos rakott szkafander, a hátamon csorgott le a hűtővíz. Bruno idegesen igazgatta magán az acélkék K9-es mellényt, röcögtette a zsebóra láncát. Az ezredes temetésére kirendelt páncélos hadosztály diszkrét gőzölgéssel főtt a napon, és éppen fellufizták a szertartás csúcspontján az előre betanult állami koreográfia szerint égre bocsátandó száz fehér hölgymenyétet.
Meglepően sokan eljöttek, bár ez a gesztus sokkal inkább Brunonak, semmint a megboldogult Espinoza ezredesnek szólt. Ezekben a körökben becsületbeli ügynek tekintették, hogy az ember elmenjen annak a temetésére, akit kinyírt, így az egybegyűltek biztosak lehettek benne, hogy ez a tejkaramella-szagú falkavezér is tiszteletét teszi, s ily módon a temetés afféle rögtönzött munkaértekezletté alakítható. Annál is inkább, mert bizonyos gyakorlati problémák megoldásához éppen itt lehetett megtalálni a szolgáltatói szektor színe-javát, akik felkészülten, nyitott jegyzettömbökkel és nagy halom névjegykártyával jártak körbe a gyászolók között, kihasználva az adódó marketing lehetőségeket. Nem sokkal később megrohamoztak a kérelmezők is: Brunoval kiosztottunk egy köteg ebédjegyet és vásárlási utalványt, aláírtunk 17 petíciót, beleegyeztünk, hogy tárgyalásokat kezdeményezünk az alapítványunk részvételéről hat kórház, négy csecsemőotthon és egy szőnyeggyári szakszervezeti üdülő létesítésében és egy pályakezdő biogeográfusokat segítő ösztöndíj megalapításában, valamint ígéretet tettünk rá, hogy segítünk szociális bérlakást szerezni egy törvényellenesen lepermetezett aknázómoly családnak Aricában.
A pap névsorolvasást tartott a brigádnaplóból, aztán felsorolta az elhunyt érdemeit, külön kitérve az ezredes által kivégeztetett, bebörtönöztetett, kitoloncolt és feljelentett ellenállókra. Meglepő módon csak hárman aludtak el a búcsúbeszéd alatt. Az utolsó páternoszter eltátogása után a gyászolók sietősen tollászkodni kezdtek, gyorsan részvétet nyilvánítottak, bepakoltak a retikülbe néhány körözöttes szendvicset a svédasztalról, a látszat kedvéért kapartak egy kis földet hátsó lábbal, aztán nekiindultak a pampáknak taxival. Mi sem időztünk sokáig; Bruno elhelyezte a hadsereg által megrendelt, egy villásszarvassal szkanderező kondorkeselyűt formázó márvány emlékműnél a házilag készített vadkender koszorút, melyen a “Bomlásnak indult, hajdan erős, na most agyalj!” felirat díszelgett. Egy pillanatra megállt a síremlék előtt, a fülével dörzsölgetve nedves szemét, és szinte láttam, ahogy lassú, fekete árnyékként köröz fölötte az együttérzés, ez a lomha dögevő. Az a jó szíved, Bruno, mondtam magamban elérzékenyülve, az a jó szíved visz egyszer a végromlásba minket, meg az, hogy folyton blöffölsz, te szerencsétlen, közönséges dogdíler. Akkor még nem tudhattam, mennyire igazam lesz.
Aztán ahogy még egyszer végigjártattuk a tekintetünket az elszállingózó vendégeken, akik közül néhányan nejlonzacskóba szedegették a lepottyant menyéteket, megakadt a szemünk egy ismerősön. A temetés legörömtelibb eseménye alighanem az volt, hogy újra találkozhattunk Miguellel. Ez a nyugdíjas tengeri csillag Bruno régi jóbarátja és biztonsági tanácsadója volt. Néhány éve már visszavonultan élt egy szerény, de takaros akváriumban, így viszonylag ritkán láttuk. Annak idején Bolívia partjairól emigrált a Mexikói öbölbe, miután egy halászkirándulás alkalmával megismerkedett Brunoval, aki akkoriban drogériát vezetett La Pazban, és a munkájába temetkezett, hogy kiheverje a szeretett argentin dog elvesztését, akit egy félresikerült túsztárgyalás közepén agyoncsapott az a bizonyos Hektor nevű gyepmester. Bruno rövid beszélgetés után meggyőzte a tengerfenéki taposómalomban már kissé megkeseredett ötágút, hogy csatlakozzon hozzá egy egyelőre kísérleti, ámde annál ígéretesebb gombászati akcióra a Yucatán félszigeten, s ezzel egy igen gyümölcsöző üzlet, s egyben egy igaz barátság vette kezdetét. Miguel egyike volt azon keveseknek, akiket Bruno beavatott a bizalmába és a terveibe, és akitől hajlandó volt még egy kis vitriolos kritikát is elfogadni (bár való igaz, hogy Miguel éles szavai gyakran némi durvább játékot vontak maguk után, amely során az öregedő tengeri csillag az apportfa, sőt a sípolós gumicsirke szerepét volt kénytelen magára vállalni, ami vitathatatlanul ártott a renoméjának). Kedveltük őt, és mielőtt visszavonult volna, az üzletelésen kívül is gyakran összejártunk. Csak arra kellett ügyelnünk, hogy ne hozzuk szóba előtte a mosodát – egy rossz útra tért unokaöccse ugyanis, aki egy ideig a Securitaténak dolgozott, gyanús körülmények között egy centrifugában halt meg.
Miguel kedvesen meginvitált bennünket San Antonioba, a reumafürdőbe, ahol apartmant bérelt. Egy pár percig keserűen panaszkodott az adórendszerre, aztán amikor elhelyezkedtünk a luxusiszapos élménymedencében, és bágyadtan kortyolgatni kezdtük a rizstejjel kevert karamellás roiboos teát, gyorsan a tárgyra tért.
- Nem véletlenül sodródtam Espinoza temetésére – kezdte. - Tudjátok, megvannak még a kapcsolataim, Poszeidonnak néha én lakkozom a lovait, és mint egykori biztonsági tanácsadó, kötelességemnek érzem, hogy tájékoztassalak mindarról, amit a véletlenek kegyelméből megtudtam. A takarítóitok, barátaim. Nincs velük szerencsétek. Bruno, tisztában vagy vele, hogy Viktor, aki a balul sikerült erkölcsrendészeti parti után, ha jól tudom, datolyásládában végezte, másodállásban egy balkáni bábállam kormányfője volt?
Hosszú évek óta vittem már Bruno kettős könyvelését és intéztem a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb partizánakciókat kontinens-szerte, nem is beszélve a folytonos balhékról a Fényes Ösvénnyel, de ekkora baklövésre még sosem volt példa eddigi pályafutásunk alatt.
- Viktor? – fakadt ki Bruno értetlenül. – Az a véglény, akinek az volt a paranoid kattanása, hogy egyszer betekeri vécépapírral Angela Merkel házát?  - Gyorsan beszámolt Miguelnek Athéné nemrég tett kinyilatkoztatásáról és az ezzel kapcsolatos aggodalmairól. Miguel csak legyintett egy tapadókorongosat.
- Ugyan, ennek nincs jelentősége. Akár meg van írva mindez egy forgatókönyben, akár mi alakítjuk a sorsunkat, a megfelelő válaszlépés kiagyalásához egyik koncepció sem segít most hozzá. Az információim pontosak, a magyar poliptól jött a füles. Gondolkodj, Bruno, nem jut eszedbe semmi gyanús az új tények fényében?
Bruno keserűen elfintorodott, és tétován rágni kezdett egy óvatlanul otthagyott tornacipőt. - Tudnom kellett volna, hogy az egész csak provokáció. Felhasználtak egy politikai játszmában. A francba is, az infó az utcáról jött.
- Szóval mégsem az erkölcsrendészek vérfürdője miatt ölted meg Viktort? - kérdeztem némi gyanakvással. Bruno feszengett.
- Hát bevallom, nem. Az csak egy ballépés volt. A fülembe jutott, hogy ez a szarházi kutyákat hoz ki a sittről, azzal a szöveggel, hogy örökbe fogadja őket meg minden, aztán leszállította őket egy kínai étteremnek, akik ráadásul egy általános iskola menzájára főztek. Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de nem akartalak idegesíteni ezzel a sztorival, Laika, és hát tudod, hogy hiperérzékeny vagyok a gyerektémára. Az értesülés helyesnek tűnt, mindent csekkoltam. De attól félek, manipuláció áldozatai lettünk, és egy diplomáciai botrány kirobbantása volt a cél. Gondoljátok csak el, micsoda sztori lenne ebből. “Elvágott torokkal találták meg egy datolyásládában a miniszterelnök véres csontvázát.” Már csak ez hiányzott, éppen most, amikor amúgy is nyakamon a gyepmesteri kartel.
 - Éppen most, hát ez az! – csattant fel Miguel. - Mondd csak, neked nem tűnt fel, milyen gyorsan jelentkezett Viktor helyére az a másik, az a bizonyos Müllerné? Utánajártam, az öreglányt Roswellből küldték. Igen, Roswellből. Laikát lehallgatták. Félek tőle, hogy a kartel beférkőzött a bázisra. Ha ez igaz, a technológia egy részére már bizonyára rátették a kezüket.
Megfagyott bennem a vér. Hétvégente gyakran jártam Roswellbe tolmácsolni, megfordult ott mindenféle népség, és jól jött némi szakmai tapasztalat. Bár kínosan ügyeltem rá, hogy soha, semmilyen helyzetben ne adjak ki információt a biznisz menetéről vagy egyáltalán a létezéséről, az agyam lázasan kattogni kezdett, keresve a hétköznapi emlékezetmorzsák között az árulkodó hanglejtést, az odavetett félszót, az eposzba illő gondatlan veszélyeztetést, amivel talán én magam sodortam bajba a vállalkozásunkat.
- De ha Müllerné a kartel embere, akkor ki rabolta el? - rágódott Bruno elködösülő tekintettel. - Ki a harmadik fél a játszmában?
Miguel hamiskásan mosolygott az egyik karjával.
- Új fiú van a grundon. Nem fog tetszeni, Bruno. Macskás ember. Valami német, Srődingernek hívja magát, fluxuskondenzátorokat kotyvaszt a spanjával, egy Marty nevű fazonnal. Sajnos nem lehet csak úgy kilövetni, ő látja el kondenzátorral a bangladesi középnyugatot, így a kiiktatása elég csúnya rendszerösszeomlást okozna a vállalati szférában, és ugye mondanom sem kell, hogyan érintené ez a ti lekötött részvényeiteket és az alapítványi pénzeket. Hogy volt-e köze Viktorhoz, és mire kell neki Müllerné, arról csak találgatni tudok. Lehet, hogy részesedést akar a bizniszben, jól jönne neki a hálózatotok a fluxus terítéséhez, vagy hamis oltási papírokra van szüksége, és elkeseredett. Talán nem is tudja, miféle játszmába keveredett. De a politikai indíttatás sem kizárt.
- Az istenit, tudnom kellett volna – szűrte a fogai között Bruno, amikor már bent ültünk a Volvoban. - Ez a Srődinger már jó ideje figyel a háttérből, pár hete rá is állítottam két emberemet, de a jelek szerint hiába. Valahogyan rájött, hogy Müllerné az információfutár, és nyilván kiszedett belőle valamit, amivel megzsarolhat. A sintérek meg röhögnek a markukba, Hektor, meg az az Agamemnon, meg a franc tudja, milyen maffiózók kószálnak még ott a gagyi hexameterek között. Na de várgyál te csak, Schliemann, várgyál, felvirrad még a nap, amikor hang fennakad, szó bennszakad, lehelet megszegik, s hallani fogja még a történelem zsákutcája a panaszos ajkakról a jajszót, hogy valóban, agár volt a falóban! Priamosz meg hiába fog kilincselni a szocpolért, mert coki lesz itt mindenkinek a Sztüxtől az Olümposzig. Eljön még a mi országunk, és résen leszünk, hogy ki az erős bástya!
Egy darabig felborzolt nyakörvvel fujtatott, aztán letekerte az ablakot és beindította a motort.
 - Szükséged lesz a laboreszközökre, Laika – mondta. - Azt hiszem, venni fogunk néhány fluxuskondenzátort.
Eközben egy santiagoi temetőben csöndesen zúgtak az időáramkörök, és rendületlenül potyogtak a menyétek.

Hat. Az ezredes úrnak nincs, aki írjon

 - Régi dicsőségünk: halkések az éji homályban – sóhajtott fel mélabúsan Bruno, amint a tükör előtt a nyakkendőjét kötötte, és visszaemlékezett fiatal éveire, amelyeket Espinoza ezredes házában töltött. A maga hanyag eleganciájával majd' félórát morfondírozott, hogy milyen öltözék illene leginkább mostohaapja temetéséhez, közben pedig megjegyezte, hogy kizárólag az ugyan hol maradó fajegyenlőség véteti elő vele ezt az Armani öltönyt, mert merne csak kimenni az utcára kapucnis pólóban, bőrkabátban meg napszemüvegben, és leülni a rakpartra csirkét enni, rögtön elvinné a gyepmester, és hiába magyarázná, hogy ő nem hajléktalan vagy néger; bezzeg amikor szidolozott Rolex nyakörvben, pezsgőspohárral és brit akcentussal felvértezve beszél a burzsoá lepkeagyúak előtt, azok térdig érő nyelvvel tapsolnak minden hülyeségre, mint annó az a Brutus, vagy melyik. Ne feledjem, hogy ő milyen mélyről jön, én pedig biztosítottam afelől, hogy a tisztes szegénységben gyermekeskedés valóban elülteti a kutyalélekben az egészséges sznobéria magját, mely rendszerint nem hull háládatlan földbe, s a belőle felnövekvő erdő fái abban a tűzben végzik, amelyen a megközelíthetetlenség páncélját kovácsolja az örök kisebbrendűség. Ó, milyen szépen mondtad, én kis asztronautám, ennyi költészettől bepárásodik a konyhaablak.
Feldúlt volt és talán egy kicsit csalódott. Előző éjjel, ahogy mesélte, megjelent neki Pallas Athéné, mint oly sokszor, és némileg flegmán azt találta mondani, hogy ez az egész csak egy tévéműsor, aminek semmilyen különösebb jelentősége nincsen; sőt, igazság szerint mi csak egy mellékszál vagyunk egy igen ellenszenves főhős visszafejlődés-történetében. De Bruno csak ne aggódjon, tette hozzá az istennő, és átköpött a pajzsa felett egy adag szotyolahéjat, még csak a második évad végén tartunk, és némi flashback is be van tervezve, csak hogy világos legyen az epikus indíttatás, és ha megszavazzák a producerek, maszekban összelegózhatunk magunknak egy gurulós sufnit raklapokból, amit aztán betolnak Trójába a sintérek. Bruno marokszámra tépte ki a szőrét másnap reggel, miközben az álmát mesélte, és csak akkor nyugodott meg, amikor édesen búgva lefeküdtem mellé, hogy együtt rágjuk a gumicsirkét. Tegyük fel, mondta, szigorúan csak a gondolatkísérlet kedvéért, hogy tényleg. Mi következik ebből egzisztenciálisan, a valószerűségi hermeneutika szempontjából, ugye, merthogy semmi jó nem, az biztos. Hová lesz a szabad akarat, ha életünk egy egyszerre sablonos és túlírt forgatókönyv, ami talán a nemlétbe vettetik még képernyőre kerülés előtt? Ha sorsunk meghatározó tragédiái valójában csak egy izzadtságszagú párbeszéd erőltetett fordulatai, elpottyantott félszavak egy ócska leszámolós jelenethez összerakott díszletsivatagban, egy rosszul megírt karakter következetlen tettei közé erőszakkal betuszkolt, egyszerre papírízű és hatásvadász jelenetsorok?
Kezdte belelovallni magát. Ilyenkor általában a mancsával veri a dohányzóasztalt, aztán habzó szájjal morogva pörögni kezd a saját tengelye körül, megtámadja a széklábat, az ajtófélfát, az újságot, a papucsomat, a padlóra ejtett papírzsebkendőt – mindent, ami összeesküvésre képes -, és végül a szőnyeget kaparva szipogni kezd a szegény argentin dogról, Marcusról, akit annak idején agyonvert a sintér. Valahányszor Bruno felemlegette ezt a fehér óriást, akinek távoli csillagok és éhes gyerekek laktak a szemében, és aki boldogan mosolyogva a hasát mutogatta a sintérnek, aki pár perccel később agyoncsapta, a mondóka vége egy Victor Jara dalba torkollott, és amikor Bruno ahhoz a sorhoz ért, hogy a remény csillaga mégis ránk ragyog, rendszerint már olyan szívettépően vonyított, hogy átkopogtak a szomszédos ravatalozóból. Mivel láttam, hogy a Pallas Athéné álombéli üzenetén való morfondírozás vége megintcsak Marcus tragikus halálának elbeszélése, és az azt menetrendszerűen követő letargia lesz, szerettem volna elejét venni a további töprengésnek. Így hát kihoztam a konyhából a villás végű pecsenyenyársat, majd a fröcsögő nyál ellen kinyitott esernyővel óvatosan sasszézva, egy elegáns csuklómozdulattal beakasztottam a nyárs villás végét Bruno nyakörvébe, és a parkettához nyomtam. Bruno a hirtelen mozdulattól az oldalára huppant, egy darabig kaffogva biciklizett a lábaival a levegőben, aztán egyik pillanatról a másikra elernyedt, és amikor elengedtem a nyakörvet, némileg zavarban pattant fel és szedegette a szöszöket az öltönyéről. Ilyenkor pókerarccal szégyellte magát és úgy tett, mintha az előző pár perc meg sem történt volna. Mindig ez volt a menetrend.
-Mégis, mondott valami használhatót az ezredes, mielőtt meghalt? – kérdeztem, miután e közjáték lecsengésével ötödszörre is kifényesitettem a bilétámat az ünnepi szkafanderen.
- Csak a szokásosat. Hogy bezzeg az ő idejében. Müllernéről egy szó sem esett. Viszont ha igaz, amit Athéné mondott, akkor az egyetlen, aki valóban tud Müllerné sorsáról, az a forgatókönyv írója. Ő lesz a következő, akit felkeresünk. Csak úgy ne járjon, mint az ezredes – tette hozzá sokatmondóan. - Tudod, mik voltak az utolsó szavai? “Azt hittem, ez a kutya viccelt.”
- Őt is datolyásládába tetted? - kérdeztem beletörődve.
- Nem – felelte ő. - A datolyásládát ki kell érdemelni. Ő csak simán ment a darálóba, a törmeléket meg szétszórtam a meddőhányón. Úgy nyikorgott az exkavátor, hogy azt hittem, ott helyben leég. Csak el ne felejtsek szólni a fiúknak, hogy mossák át holnap Domestos-szal. Istenem, de szép temetés lesz!

Öt. A múlt árnyai

A Müllerné eltűnése utáni első reggelen rezignáltan ettük a tevebefőttet a Remíz bisztróban, ami az idők során afféle törzshelyünkké, a napról napra elcseszett történelmünkkel együtt lélegző, otthonos térré vált, mint egy stúdiónak használt padlástér vagy légópince, amely a forgatókönyvtől függően egyszer mediterrán ebédlő, máskor tárgyalóterem, leanderes belsőkert vagy cselédszagú mosókonyha, ahol minden harmonikaajtó mögött rejtőzhet egy űrállomás, és amely mint ilyen, magába foglalja az univerzum összes létező pontját. Előző éjszaka nemigen aludtunk, mivel Bruno épp a hiperaktív fázisát élte, és reggelig a tetőn vonyított, miközben én a tévéantennába kapaszkodva egy kézitükörrel hárítottam el a rendőri vízágyút, és az anyanyelvemen káromkodtam, amit szerencsére senki sem értett. Komolyan, mint egy varietében. Elintéztünk még néhány telefont, de érdemi információval senki sem tudott szolgálni takarítónőnk hollétéről, bár bizonyos értelmiségi körökre vonatkozó pletykákról maradéktalanul értesültünk e hosszas beszélgetések során, ha akartuk, ha nem. Végül felhívtam egy volt kollegámat, Muszkát a MIR-en, és amikor szóba hoztam Müllernét, legnagyobb meglepetésemre izzadni kezdett a hangja a vonal másik végén. Utoljára akkor hallottam ilyennek, amikor egyszer heccből kizártuk az űrbe egy szál szkafanderben, és Albina színpadiasan belehörgött neki az adóvevőbe, hogy "bocsáss meg, de benned van az élien, nem engedhetünk be; ígérd meg, hogy elviszed a Szaturnuszra a szocializmus igéjét!"

Muszka végül semmi olyat nem mondott, ami Müllerné hollétére utalt volna, csak a szokásos sablonokat ismételgette, hogy ez szörnyű, és már a takarítónőket is, szégyen, hogy itt tartunk, és nem is érti, miért nem tiltakoznak százezrek az utcákon, pedig kalásza-virága nékünk terem, ugye. Ám amikor említést tettem Brunónak a Muszka hangjában érzett megmagyarázhatatlan, ugyanakkor sokatmondó remegésről, ő összeráncolt homlokkal gömbölyödött a kosarába, egy ideig fetrengett, aztán megrázta magát, és kijelentette, hogy sejtése beigazolódott, és azonnal menjünk le a Remízbe gondolkodni.

 - A múlt vakfoltjai - jegyezte meg keserűen, ahogy rosszkedvűen ügetett mellettem a póráz végén. - Egyszervolt kényszerpályák jövőbe nyúló kitörölhetetlensége. Viszahullás a fókusz lángoló, közös fészkébe, mint egy forró folyosó, egy nyílegyenes labirintus. Mondd, Laika, te nem szoktad úgy érezni, hogy valójában valaki más éli az életedet, hogy létezik valahol egy tükörkép, aki kiszemezgeti a sorsodból mindazt, ami átélésre méltó, és neked csak a maradék jut, egy levegőtlen diktatúra lehullajtott morzsái, olyan mozaikdarabok, amiket mindig átitat a szégyenérzet, és amik sosem fognak kiadni ki egy teljes, értelmezhető képet? Egyszer arra gondolsz, talán jobb is ez így, hiszen ha egymás mellé teszed mindazt, amit hiányolsz, a végeredmény egy szürreálisan giccses borzadály, mint egy Disney, vagy mint A muzsika hangja. És már-már megbékélsz a kényszerpályáiddal. Aztán előtör a világ repedéseiben lesben álló cinizmus, és egy hozzád közel állón csattan az ostor olyasvalamiért, aminek gyökere a te egyik vakfoltodig nyúlik. Ha nem tévedek, akik Müllernét megkörnyékezték, valójában rád és rám voltak kíváncsiak. Ha pedig neadjisten, akkor bizonyisten.

Hirtelen újra megláttam benne azt a hősies keveréket, akit első találkozásunkkor annyira megszerettem: komor elszántsággal állt a bisztró előtt, a kutyaszőrös Armaniban, szemében egy mindenre eltökélt partizán bölcsessége és fájdalma izzott, és fülei lobogtak az erős szélben. Magam sem tudom, miért fogott meg annyira ez a hétköznapiságában is jelentőségteljes pillanat. Talán mert mindketten emigránsok voltunk, akik még a hazájuknak kinevezett geográfiai térrészben is idegenek, a szőnyeg és az utcakő alatt közlekednek, és kitérnek, mint az esőviz, vagy nevet változtatnak és másnak adják ki magukat, mert valódi identitásuk elviselhetetlen.

 - Tudok valakit, aki sokat tud az eltűnésekről úgy általában, merthogy jó sok eltűnéshez köze volt - mondta aztán Bruno hosszas, töprengő hallgatás után, amikor már a bisztróban kortyolgattuk a málnás angolnalikőrt. – A Réti Sintér. Azt hiszem, itt az ideje felkeresnünk.

Megdermedt a számban a tevebefőtt. Don Alvaro Espinoza, alias a Réti Sintér volt Bruno első gazdája, vagy ahogyan ő nevezte, a Mostohaapja. Ez az enyhén vízfejű ezredes stadionfelügyelőként és intergalaktikus hálózati összekötőként szolgált Pinochet idején, és a járókeretére eszkábált kis zsúrkocsin tolta maga előtt a kitüntetéseit. Élete legtevékenyebb éveit azzal töltötte, hogy labdázó kisiskolásokat, a kanáriültetvény napszámosaival trécselő mezítlábas szociológusokat és vászonbatyus nénikéket lőtt agyon, mert azok szabotálták a nemzetgazdaságot és a marxizmus szirénhangú szakadékába akarták taszajtani a nyílt orcájú aranykor glóriától övezett búzakalászai felé sajnos és egyelőre kissé vonakodva menetelő chilei népet. Bruno merő véletlenségből került hozzá még '74-ben: az öregúr egy fiókos törpekrokodilt rendelt a nappaliba, de Brunot szállították ki neki celofánban, meg egy krómozott fókabébit házivitrinben. Az ezredes felháborodottan hívta fel a kereskedést, mert a szállítók azt hazudták, hogy ez a kutya fehér, de nem az, pedig három órán át áztatta egy lavórnyi hipóban, aztán megnézette hivatalos bevizsgálóval, aki szerint ez valami osztályon aluli zagyvalék, zambó vagy mesztic vagy mi a szar, amit azonnal cseréljenek ki, neki rendes, militáns keresztény szobaállat kell, ami duzzad a fajerőtől meg fajhazától, és tud franciául számolni meg zongorázni. Közölték vele, hogy egészségügyi okokból nem cserélnek be se állatot, se 10 évesnél kisebb gyereket, de tessék csak jobban megnézni, garantáltan labrador-mentes; whippet van benne, az olyan arisztokrata agárféle, tökre nagypolgári meg konzervatív, 10 másodperc alatt gyorsul százra, a bitument is megeszi, és ha megfelelő ritmusban és kellő intenzitással tetszik rugdosni, elvonyítja a himnuszt; csak hát van neki ez a kis szépséghibája, hogy szemüveges, és ultrahanggal megy, mint a lopakodó, ezért is adtunk 20% kedvezményt. Viszont a törpekrokodilra külön igénylést kell leadni a belügyminisztériumnál az átvilágítási osztályon, aminek a jóváhagyására legalább másfél évet várni kell.

Így hát, hogy a nyakán maradt, az ezredes beadta Brunot egy kadétiskolába azzal, hogy ott majd felnyitják neki az erkölcs maradandó ércfedelét, mert különben kénytelen lesz kivinni ezt a korcsot a mezőre és végtelen szeretettől vezérelve agyonlőni. Brunot persze már az első évben kicsapták, csak a baj volt vele, többször beírták a kartonjára, hogy szégyent hozott a nemzetre és személyesen a Hőn Szeretett Vezénylő Tábornokra, mert szaladgált a folyosón. Ezen a megfeddésen állítólag rendkívüli módon felháborodott egy nyugdíjazás előtt álló biológia tanárnő, merthogy az isten szerelmére, mégis mit csinálna egy kiskutya, főleg egy ilyen agarantyú, és szörnyű, hogy a patrujok lassan már kiskutyákat is megstadionoztatnak, mint azt a szerencsétlen népdalénekest, akivel megetették a saját gitárját, mielőtt szétloccsantották volna a fejét; na ezért tart ott ez az ország, ahol. Aztán a tanárnőt internálták, Bruno meg felgyújtotta a kollégiumban a függönyt és megharapott egy biztonsági őrt, sőt kijelentette, hogy baszhatjuk a szabad piacot. Espinoza ezredes erre bezárta a biciklitárolóba, fojtogatta meg minden, és üvöltött, hogy kitömetlek a fókabébi mellé a vitrinbe, a fogaidból meg berakást csináltatok az úszómedencés bárpultra, én a házamban nem tűrök meg kommunistákat, hippiket meg ilyen bádogvárosi satöbbieket, akik tíznél kevesebbet sosem kölykeznek, és teleszülik szocpolon sziesztázó analfabétákkal Dél-Amerikát. Bruno meg kapart és nyüszített, hogy becsszóra nagyon próbálik ember lenni, de a hatvanas-hetvenes évek bárdolatlan, elszabotált sztrájkokkal és feltrancsírozott miniszterekkel szabdalt káosza nem teremtett embert, csak ilyen korcsokat, mint mi vagyunk.

Bár szívből gyűlölte, Bruno mégis belátta, hogy a fasiszta vén szatyor tanította meg halkéssel enni, beiratta cselló órára, tánciskolába meg németre, vett neki fényvisszaverős nyakörvet, kombinált oltást meg edzőcipőt, és istentelenül megrugdosta, ha nyilvános helyen vakarózni kezdett, így valamelyest mégiscsak neki köszönheti, hogy elsajátította a diplomáciai és üzleti érintkezés alapjait. Aztán '86-ban Bruno és egy jóbarátja, egy nagydarab argentin dog, akivel rendszerint egymást vitték bele a hülyeségbe, a fejükbe vették, hogy megmerényelik Valparaíso Nemzetmentő Géniuszát, aki az istennek se volt hajlandó természetes módon elhunyni. Az Andok Pinokkiója éppen mosónők előtt beszélt a végtelenbe és tovább növekvő életszínvonalról egy liftakna-avatón, amikor a két kennelszökevény golyót röpített a fejébe. Sajnos azonban kiderült, hogy aznap rettenetes hasmenés kínozta a Nemzet Mikiegerét, ezért az egyik klónját küldte el maga helyett, és azt sikerült lelőni. Brunoék hanyatt-homlok menekülhettek Bolíviába, ahol a pletyka szerint a pásztorok még a mai modern időkben is felakasztanak egy-egy kutyát, hogy kiengeszteljék a hegyek szellemeit; és égtek a nyomukban a sintértelepek, mert csörtetett utánuk a DINA egy kétszemélyes beutalóval a Villa Grimaldiba. Sosem voltam biztos benne, mondta egyszer Bruno, hogy valójában miért tagadott ki a vén barom: azért, mert meg akartam ölni Pinochetet, vagy azért, mert csak a klónját sikerült kinyírnunk.

 - Megérkeztek az új datolyásládák, Señor Escobar – jegyezte meg kedvesen a pincérstrucc, amikor a kis ezüstberakásos műanyag tálcán elvitte a befőttesüvegeket. Bruno barátságosan biccentett, hogy majd elküldi értük valamelyik lótifuti káembést. Annyi van belőlük itt a szabadság hazájában, mint a szemét.

Négy. Magányos szívek egy tengeralattjárón

Sosem felejtem el az estét, amikor először láttam Bruno Escobart. Mindez nem sokkal azelőtt történt, hogy Isaura hazalátogatott Londonból és afférba keveredett Sir Lawrence Hollymoon-nal, don Pedro de Salmonellast pedig megfojtották az idénymunkások egy méter csirkehálóval a NAV által visszakövetelt amortizációs költségek miatt. Brunoval való megismerkedésem Limában, egy jótékonysági banketten esett meg, amely a „Szabad Gyökök / Szabad Gondolatok” címet viselte, és az egykori Vörös Kereszt Traktorgyár épületében tartották, amely eredetileg a pálosrendiek kolostora volt. Éppen egy kissé kapatos öregasszonnyal beszélgettem, akinek egy papagáj ült a fején, és a láncreakciós és biradikális sajtó elhajlásairól fecsegett, amikor megpillantottam Brunot a fehér abroszos asztalok között. Karcsúsított öltönyben és csokornyakkendőben, hanyag eleganciával sétáltatta saját magát, és egy gazella ügyességével szlalomozott a szalonkapálinkát vedelő alpolgármesterek között, akik nejlonzacskóba gyűjtötték a pogácsát. Lopva néztem, amint peckesen végigügetett a termen és helyet foglalt a színpad mellett jobb oldalt, Angelo Bigotti „Szent Anna kelkáposztával és fúrógéppel, avagy a vakablak kilátástalansága” c. festménye alatt, amelyet külön ebből az alkalomból kölcsönöztek ki a Vatikánból. Később, amikor véget értek a beszédek, mindenki egyetértett az egyetértés szükségességének halaszthatatlan voltában, a felek ötpárti nyilatkozatot írtak alá a cselekvés azonnali megkezdéséről szóló határozati javaslathoz szükséges aláírások összegyűjtésének kezdeményezéséről kiírandó népszavazásra irányuló beterjesztést célzó bizottság felállításáról, majd elérkezett a társastánc ideje. Legnagyobb meglepetésemre Bruno kisvártatva megjelent előttem és udvarias biccentéssel felkért. Szabadkoztam, hogy űrhajós vagyok, nem körömcipős parkettmadonna, de unszolóan bökdösött, hogy majd improvizálunk, mint a Fratelliék akasztáskor. Csaknem egy órán át ringatóztunk a csillagfényes táncteremben, és közben egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Karamell mancsával átkarolta a derekamat, ujjaim óvatosan belegabalyodtak leheletfinom, diszkrét bolhanyakörvébe; a nyakának mahagóni, sáros avar és rózsavíz illata volt. Amikor a zene végleg elhallgatott, óvatosan homlokon csókolt, és halk, szemérmes visszafogottsággal megkérdezte, elhívhat-e másnapra a Remíz bisztróba befőttet enni.
Az éjszakát az ágyamban töltötte. Elfelejtettem kulcsra zárni az ajtót, így hát hangtalanul osont be, és először csak a lábamhoz mászott fel. Mozdulatlanná dermedve, feszült figyelemmel várt egy pár percig, aztán amikor megbizonyosodott fogadókészségemről, lassan araszolva elindult felfelé, a fejemnél háromszor körbefordult, majd óvatosan a párnámra helyezte a fogai között hozott sípolós gumiállatkát, és nedves, barna bociszemeivel vágyakozóan az arcomba nézett. Oszt’ Bakunyint olvastam-e, kérdezte, meg Adam Smith-t, és az anyagi javak radikális újraelosztásának szükségességén elgondolkodtam-e már. Óvatosan a tenyerembe fogtam a pofáját, és rebegve biztosítottam, hogy érzelmeink hasonlóak. Erre ábrándosan lehunyta a szemét, és a fülembe búgta, hogy nagyon szorítja őt ez a kutyaruha, és vigyázzak, mert hátul még egy cipzár van; s ugye nem érzem úgy, hogy az ő bangladesi bányarészvényei és öt földrészre kiterjedő céghálózata áthághatatlan akadályt gördíthetnének kettőnk tettlegességig fajuló kölcsönös szimpátiája elé. Közöttünk osztálykülönbség nincs és nem is lesz, mert ő Armani öltönybe tekerve is csak egy bádogvárosból szalajtott fajzagyvalék, aki a furcsa véletlenek játéka folytán rendesen van felöltözve. Aztán elmesélte, hogy karonülő kiskutya korában alig menekült meg a vízbefojtástól, az utolsó pillanatban mentette meg az Ismeretlen Jótevő, avagy a Nagy Órásmester deus ex machinája, és csempészte ki a rozsdaette hátsó udvarról egy hálós cvekkerben. Csorgó könnyekkel beszélte el, hogyan árulták kartondobozból két pesoért őt és alomtestvéreit, akiket e szívettépő módon sodort el mellőle a tragikus hirtelenség. Gyengéden törölgettem a nyálat a párnámon hagyott gumiállatkáról, s ő közben kérdezgetett fiatalkorom szürreális rémdrámáiról, moszkvai hányattatásaimról, a holdbázisról, Isaura kalandjairól, a mongolokról és a gyapotültetvényeken végzett terepmunkáról, Valentino úrfiról és a szecskamester látogatásáról. Végül közösen arra a következtetésre jutottunk, hogy valójában mindig, mindannyian a megmentődés és a hálós cvekkerben való kicsempészetés állapotában vagyunk, s az ezzel járó emelkedettség, mely egyedül a minden élőlényt átölelő együttérzés csontig hatoló pillanataiban ébred öntudatra, s amely nem valamely felsőbbrendű entitás akaratának függvénye, hanem a részvétlen anyag és üresség látszólagos kettőssége között az igazi, ellentéteket egyesítő kötőanyag, még a legsötétebb órákban is áthatja a létezés szövetét, és békében részesíti azokat, akik kaput nyitnak előtte. Hajnalban éberen fekve hallgattam, ahogy röfögve-csámcsogva rágta a saját lábát. Te őrült, mondtam magamnak, elvesztél, szereted. Másnap örökbe fogadtam Bruno Escobart.