Tíz. Parasztbecsület

Barkácsoltam a brabantit. Megrendeltem a Csikóidomítás porszívóval c. alapmű egy antikvár példányát, és lelkesen belevetettem magam a gyakorlati alkalmazásba. Sajnos nem arattak nagy sikert a könyvben részletezett módszerek. Talán az a baj, hogy már túl idős ezekhez a csikós dolgokhoz, gondoltam. Néha a padlásszobában, útban a mosókonyha felé, beletemettem az arcom a lótakaróba. Olyan szaga volt, mint Brunonak, csak épp mégsem.
Növesztett maga köré egy golyóálló plexifalat. Húzta maga után, felkarcolta a parkettát, csíkokat húzott a legelőre, a konyhában meg leverte a csempét. Biztattam magam, hogy így legalább mindig tudom, merre jár, elég, ha a csörömpölésre figyelek, de azért valami azt súgta, hogy ez nem teljesen normális. A plexifalban az volt a legrosszabb, hogy nem lehetett látni, és folyton nekimentem, vagyis inkább felkenődtem rá, amúgy lendületből. Ezen a brabanti néha meglepődött, érdeklődve nézte a vérző pofámat, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, én meg a fogaimat köpködve válaszoltam, hogy igen, és hozzátettem egy idézetet valamelyik utópista szocialistától, csak hogy tartsam a szokást. Amikor beláttam, hogy hagyományos idomítási módszereim csődöt mondtak, bementem egy gyógyszertárba, hogy tanácsot kérjek. A makulátlanul tiszta helyiségben túlméretezett plakátról mosolygott a látogatóra egy frissen mosott afgán agár, büszkén hirdetve: “Klinikai vizsgálatok bizonyítják, hogy a halál egészségtelen. Mondj Te is nemet a halálra a NormAnimallal!” Azonban amikor megkérdeztem, hogy nincs-e valami olyan szer, amivel brabanti dragonyoslóból szocialista agárkeveréket lehet csinálni, a patikuskisasszony csak szomorúan vonogatta a vállát, hogy olyan tablettát éppenséggel tud adni, amitől a lovat sárkánynak, unikornisnak vagy parapetkonvektornak fogom látni – szóval hát nem lesz azzá, csak annak látom majd egy ideig -, de ilyen agaras cuccuk nincsen. De ő csak nemrég van itt, úgyhogy jöjjek be jövő héten, és kérdezzem meg a kolleganőjét, hátha van ötlete, vagy nézzek körül az amazonon, ott minden istenharagját lehet venni. Én meg morogtam, hogy köszi, de az amazonokat meg az istenek haragját inkább hagyjuk.
Pár hét múlva felhívtam mobilon Athénét, hogy reklamáljak, vagy inkább tanácsot kérjek, merthogy az utasításait maradéktalanul betartottam, de a brabanti nemigen mutatta jelét annak, hogy előtörne belőle az eddig magába fojtott marxista ebforradalmár. Gond, az van, erre igen lényeglátóan sikeredett rájönnöm, kedveskedett Athéné. Hát ezt most tényleg elcseszte, bocsi, mondta aztán mentegetőzve. Ez a kis baleset nem volt teljesen véletlen, ugyanis kiderült egy családi vacsora közben, hogy Aphrodité, az a szerencsétlen agyamputált valami fogadást kötött a demoralizálóban a törpével, mert lóvé kellett neki egy TopShop rendeléshez. Athéné szabadkozott, hogy ő se egészen érti a sztorit, de a lényeg, hogy a jelek szerint két transzformátor adás keresztezte egymást, és ez a brabanti izé, hát igen, ez végül is Bruno is, meg nem is, merthogy ugyan Bruno ott van belézárva, de jelen formájában ez a megtermett nyakigláb egy lettországi farmra való, ahol fogyatékos gyerekek lovagoltatására használta egy kedves és kábé középkorú zongoratanárnő. Namármost a kölkök rohadtul ki vannak akadva a brabanti miatt, illetve amiatt, hogy nincs ott, merthogy itt van, ugye, félig elkutyulva. De láthatom jómagam is, hogy kissé tájidegen itt a lakásban, állva alszik, az irodában nem vált be nyomtatólóként, sőt a szkafander se megy rá, szóval ő, Athéné igazán nem akar beleszólni, de szerinte a brabanti visszavágyik a baltikumi ortodoxok közé, és talán jobb lenne lepapírozni és visszaküldeni. Mikor afelől érdeklődtem, hogy ez a visszaküldés mégis a gyakorlatban hogy nézne ki, Athéné csak legyintett, hogy nem nagy etwas: feláldozom Poszeidonnak, szíven szúrás, elégetés, ahogy a kézikönyvben is le van írva. A csávó leszűri a lovat és leszállítja a fogyi gyerekeknek, Brunot meg kimazsolázhatom a hálóból. A polipok keze messzire elér, és a vízi út a legolcsóbb. Aztán ha a ló teljesen leégett és a kutya is összeállt, a maradék szenet elviszem a belső sivatagba, a többi délibáb közé, ott kedvére énekelheti a Pillangókisasszonyt, vagy amit akar. Brünnhilde, heilige Braut, aztán gyászinduló, például. Mondjuk arra figyeljek, hogy az áldozást ne nagyon csesszem el, mert múltkor Odüsszeusz is elég sokat szívott a tengeri járatok késése miatt. És jó lenne, ha nem tökölnék sokáig, mert már így is több hetet vesztegettünk el ezzel a marhasággal, Miguel még mindig az intenzíven úszik, Srődinger szörnyű bosszúterveket sző a konzervgyár alagsorában, és ha esetleg elfelejtettem volna, Müllerné sincs meg.
Legszívesebben üvöltöttem volna. Értem én, hogy mindenért áldozatot kell hozni, főleg ugye mások hülyeségéért, és tudom, hogy ez a brabanti csak félreértésből került ide, de ha jobban megnézzük, az egész élet csak egy végeérhetetlen félreértés, és ha már itt tartunk, mi lenne, ha most az egyszer, csak úgy a változatosság kedvéért, valaki másnál csöngetne a lúzercsináló? De persze nem üvöltöttem, mert már este 11 volt, és a szomszédban a nyugdíjas néni korán fekszik, így csak széttéptem egy párnát és felírtam vérrel a falra, hogy Zeusznak meg kell halnia.
A dragonyos meglehetős rezignáltsággal fogadta a hírt, hogy le kell szúrnom. Figyelmesen hallgatott, aztán hümmögött, hogy megérti a dolgot, tulajdonképpen így lesz a legjobb, és hát bevallja, ő sem érzi igazán elemében magát itt. Már-már a bipoláris depresszió jeleit vette észre magán az elmúlt hetekben, merthogy ő alapjáraton egy igen vidám természetű lovacska, de most itt búskomorkodik benne ez a húsba börtönzött versenyagár, és az mégsem állapot, hogy egyik pillanatban derűsen üget a levendulaágyásban, a következő percben meg letargiában zokog a petúniák között a proletariátus sanyarú sorsa miatt. A végén még valaki felnyom minket az önkormányzatnál. Hallgattam, ahogy halkan, kedves félmosollyal beszélt, előzékenyen lehajolva hozzám, meg-megbökve puha, meleg orrával, és ömlöttek a könnyeim, mint annak idején a kilövés után, amikor megértettem, hogy a Szovjetunió mérnökei soha nem is akartak visszahozni a Földre, és a leéletlen kutyaélet nem véletlen következmény volt, hanem bekalkulált járulékos veszteség. Ezek vagyunk mi, gondoltam, a világ járulékos veszteségei. Vigyék hát az istenek a gőzölgő, meleg hússallangot, a tölteni való térfogatot és élősúlyt, és adják vissza éteri szent lényegében az én játszótéri Achillesemet, aki oly szomorúan nézett rám e realitás talajára gravitálódott jószág szelíd és zavarodott szemeiből. Szegény brabanti, még a vére is olyan diszkréten és kulturáltan ömlött, és utolsó nyihogásával is afelől szabadkozott, hogy visszaadás előtt elfelejtette kimosni a fürdőszobaszőnyeget, amivel egy kiadós eső után letörölgettem az istállóban, és megígérte, hogy a zongoratanárnővel majd küldet egy másikat, bár lehet, hogy sajnos IKEÁ-s cucc lesz, mert a letteknél csak az van.
A máglya három napig égett, mert a polipok valami értekezleten ültek és nem értek rá. Magamra zártam az ajtót, és beleüvöltöttem a tükörbe, hogy nem érdekel, oldják meg az istenek, ahogy tudják, én ezennel kiszálltam, mint Ikarosz, aztán hívtam a tűzoltókat, teletöltöttem a kerti locsolókannát és készenlétbe helyezkedtem. És három nappal később arra ébredtem hajnalban, hogy Bruno úgy horkol mellettem, hogy majd' elfújja a kockás takarót meg a virágmintás kutyahálóinget. Csöndben sírdogáltam. Minden kezdődik hát újra, gondoltam, a grillcsirkés balhé, a texasi kaktuszrendelések, a vég nélküli felmosás a laborban, esténként Fourier, Saint-Simon, David Ricardo meg a Walden. A világ járulékos veszteségeinek semmitmondó és érdektelen kis élethalál-harcai. A történetek azokról, akikről nem szólnak történetek, és hosszas, nemsokára feledésbe merülő feljegyzések azokról, akikről és akiknek senki sem írt.
E különös közjáték nem múlt el nyomtalanul. Arra számítottam, Brunon mutatkoznak majd egy köztes élet visszhangjai, de tévedtem; ő önmaga volt, mint ahogyan lóként is önmaga volt, s csupán az én valóságom számára létezett a két önmaga között az a bizonyos térfogat, tömeg és geográfiai elhelyezkedés jellegű különbség. Néha újra a brabantiról álmodom, a foga alatt ropogó sárga zabról, az acélkék lótakaró szagáról a padlásszoba félhomályában, a szelíd és kérdő szemeiről, és a fénylő csillagról a homlokán.
Tudom, hogy néha a brabanti is álmodik egy fekete foltos fehér kutyáról, ami némán és mozdulatlanul siklik egy csónakban az űr fekete vizén, és aminek a szíve verdes és lángol, mint a bordák kalitkájába zárt tűzmadár. Ilyenkor feldúltan és szomorúan ébred, és az az érzése, hogy éjszakai öntudatlansága alatt életének darabkáit egy ismeretlen hatalom szétszerelte és újrarendezte. Reggelente néha nyugtalanul árulkodó repedéseket keres az ajtófélfa mellett, a kávéscsészén és a szobanövények cserepeinek sarkaiban; aztán a gazdája végigsimít a csillagos homlokán, és mire elindul a munkába, a kéz melege már feloldotta a félrecsúszott illesztéseket.
Történt mindez amiatt, mert Aphrodité eladta a család becsületét egy napelemes nokedliszaggatóért, vagy mi a francot is rendelt végül a TopShopból, az Úrnak kétezer-tizenhatodik évében, amikor Müllerné hollétéről még mindig senkinek sem volt tudomása.

Kilenc. Trója lángjai

Bruno meghalt.
Lopva ment el, titokban, összeszorított állkapcsokkal és önfeláldozón, mint Suryn atya, mint egy négylábú zászlóshajó, amely a végtelenbe, a néma enyészpontba tart, s hallgat örökre hideg vizekben. Elment, ahogy elmentek előtte mind a többiek; vádló, üresen maradt papírlap egy tökéletesen lezárt forgatókönyvben, amiből semmi sem hiányzik. Kicsipkézett és elvarrt szerelmi szál, és a gyomorfájós várakozás, hogy a tapsrendben még előkerül Rómeó, legalább meghajolni, ha megtörni nem is.
Reggel hideg volt a kosár, és azonnal tudtam, hogy üres a világegyetem. A fehér kutyapokróc ásított, mint egy makacs hófolt, amit azért hagyott ott valaki, hogy elfedje vele egy ártatlan állat kiontott vérét. Néztem Bruno üres kosarát, és ez a fehérség felidézte bennem a tudósnak a kezét, aki hazavitt, hogy játsszak a gyerekeivel, pár nappal azelőtt, hogy fellőttek volna az űrbe, a biztos halálba. Anyám sokszor mondogatta, hogy jobb a Tverszkaján remegve a falhoz lapulva várni, hogy odaférkőzz végre a halomban álló szeméthez és felfald a megzöldült kolbászvégeket, mint kiszolgáltatni magad egy majomfajnak, melyet háziasítani több tízezer év alatt sem sikerült, s amelynek kedvessége méreg, gondoskodása árulás, az otthonában meglelt kényelmes kutyakosár pedig ócska propaganda, vagy egyenesen fotosopp. Ne legyek olyan, mint a kóborkák, akik csapatba verődve vakaróznak az utcasarkon, bárkivel egy szóra elmennek, és aztán valami sikátorban egy kukából kerül elő az oszló tetemük. Hallottam a hangját a fejemben. Srődinger, gondoltam. Aztán azt: meghalt. Aztán pedig azt: a kutyák a mennybe jutnak, és a hiányuk is felszáll a köddel, mert Isten szereti a világot.
Még aznap reggel jött a hír, hogy Miguel kórházban van Santa Féban, pontosabban egy vörös csillagokat rehabilitáló tengerbiológiai szanatóriumban, de egyelőre sózzák, és nem kihallgatható. Közben látogatók jöttek és mentek egy félig áteresztő hártya másik oldalán, és halványan emlékszem, hogy üzleteltem. Kásásan és távolról hallottam őket, mint egy roswelli rádiójelet, miközben a kartotékokat pakoltam. – Értem én, hogy magányos az ember, vagy kutya, vagy mi a franc az űrben, főleg hosszú távon, ugye – okoskodott egy grófnő, egy túlsúlyos agyaggalamb -, de mégis, egy fekete keverék… – Rádférne egy kis boldogság, kutyuska – mondta aztán valaki más, talán egy portás vagy jegyellenőr, aki öt doboz angolnamártást vett –, hiszen olyan vagy, mint egy megcsömörlött hegylakó, aki örül, ha jut az asztalára egy kis karalábé; még sosem hallottalak nevetni, te pedig már hányszor hallottál nevetni engem. – És aztán egy harmadik hang, amelynek az akcentusa nagyon ismerős volt, de valahogy mélyebb, pöszébb, és mintha egy padlástérből hallottam volna: – A kert végében csöndes, sekély patakocska csordogált, a meleg nyári hónapokban kiszáradt, de ilyenkor kora ősszel, amikor elkezdődtek a langyos esőzések, megduzzadt és beszédes lett, és esténként megjelentek a kertben az apró, fürge leveli békák. Itt sosem volt teljesen sötét, a fekete égbolton még éjszaka is derengett a két hatalmas lámpás, az ősi világ fényét magába záró két üveges szelence, amiket a Gazda még valamikor az idők kezdetén készített, amikor még nagyon fiatal voltam...
Bruno meghalt. Hirtelen minden a nyakamba szakadt. A termelés, a minőségellenőrzés, a logisztika, az alapítványi pénzek kifehérítése, az ösztöndíjak és szociális támogatások átszervezése, a leszámolások és munkaebédek. Magányos esti séták, lesütött szemű, oldalazva kitérő kutyafuttatók. A kérdések a szemekben, amik félúton találkoztak az én kérdéseimmel, és bizalmatlanul kerülgették egymást, kivillantva fehér fogaikat. Rettegtem, hogy a pillanatnyi zavart kihasználva lecsap a kartell és egyszercsak a halakkal alszunk. A törpére gondoltam a demoralizálóban. Srődingerre. Van és nincs egyszerre, mint egy rossz viccben, amiben az egyenletnek nem létezik megoldása.
Elmentem és felgyújtottam a grillcsirkés bódét, aztán a kosárban álomba nyüszögtem magam. Micsoda szánalmas és kisszerű kutyakomédia. Felhabzó utójáték. Vagy becsapós prelúdium.
Egy hétre rá, reggel hét körül becsöngetett Pallas Athéné. Nyugi van, vakarék, itt a Brunód, mondta, és spárgára kötve húzott maga után egy brabanti dragonyoslovat. Én a kávéscsészémet lötyögtetve otthonkában, a hónom alatt az aznapi aktákkal csak annyit bírtam mondani, hogy de hát ennek nagyon nagy a feje. Athéné kifújta magát, letámasztotta a lándzsáját, és kért egy szál cigit. Bocsika a késedelemért, de az ilyesmi nem megy gyorsan, konfigurálni kell meg minden. Szóval az van, hogy egy ügyetlen hárításnál a chilei ebzet megcsúszott és belepottyant a transzformátorba, mondta. Sajnos a demoralizálóban ez elég gyakori. Igazából nem jártam rosszul, győzködött, legalábbis ha szigorúan a testtömeget meg a négyzetcentiben mért felületet nézzük, és hát szerencsém van, hogy ló jött ki a transzformátorból, és nem mondjuk szögesdrót, albán kertitörpe vagy kankalin. Nézzem csak meg, ugyanaz a jó anyag; ráadásul brabanti, mint az a tyúk a Lóheringben, tökre értelmiség meg kultúra. Oké, egyelőre egy kicsit acetonszagú, meg ha közelebbről megnézzük, tényleg hegeszteni kell, viszont nagyjából szobatiszta, megvan a négy lába, az alapvető parancsszavakat ismeri, és különben is valljam be, hogy már láttam álmomban, mint az a Csipkerózsika, vagy melyik. Hát tényleg láttam, feleltem, mert van ez a rossz szokásom, hogy lovakkal álmodom, mintha folyton a Guldenburgok öröksége végefőcíme menne a fejemben, de ebből még nem következik, hogy kecses, karamellszagú agaramat kétemeletes dragonyoslóra cserélném. Ez nem kívánságműsor, mondta erre Athéné, én meg válaszoltam, hogy hát a jelek szerint tényleg nem. Zeusz egy kicsit zizi mostanság, mondta aztán mentegetőzésképpen, kísérletező kedvében van. Bár verseim csücskére tőle volna szabva rém, írogatták egyesek felelőtlenül, ugye. De gondolj csak Valentino úrfira, vakarék, ő se volt éppen egy zsebcirkáló, és mégis térdig lógó nyelvvel ugráltál, ha kijött botot dobálni az ültetvényre.
A brabanti belehorkolt a fülembe, amikor kikötöttem a svédasztalhoz, de elég gyorsan feltalálta magát és békésen ropogtatta az almát meg a sós mogyorót. Néztem rá a gombszemeimmel, ő meg visszanézett belém. Szlalomoztam a patái között, és kerestem a reset gombot, vagy a feljárót, amin bementek a görögök, miközben Athéné kézzel tömte magába a káposztasalátát.
- Ne aggódj, vakarék – veregette meg a fejemet –, csak csinálj mindent úgy, mint eddig. Almozd ki, csinálj neki rántottát, szavalj Nerudát, en la piel de las uvas me pareció tocarte meg minden, és majd magára talál. Áldott jó szíve van, a természetes szelekció legmegátalkodottabb szökevénye is megülheti szőrén, meg a gyerekeket is szereti, de azért van benne kakaó, majd meglátod, elvégre a határozott impulzussal közeledő egy tonnába nem köt bele minden jöttment, nyáladzó gyógyegér. Node egyelőre hadd ácsorogjon a legelőn és nézze a saját árnyékát anélkül, hogy jelentést kéne írnia, vagy gurigáznia az alapítványi pénzekkel. Elment a demoralizálóba meghalni a barátjáért, jár neki ez a pár szabadnap. De emlékeztesd, hogy már csak három élete van, és ahol az alvilág istenei ultiznak, ott előbb-utóbb a főnixmadár is a fazékba kerül. Vedd csak fel szépen az ünneplő szkafandert, Laika, és örülj, hogy űrsikló helyett lóháton mehetsz a fellegek közé, mint a Zsandark.
Így lett, hogy rendeltem egy mobilistállót a kertbe, kiütöttem a hátsó kerítést, és körbejelölgettem a szomszéd elhagyott telkét. Néztem a brabantit, amint a naplementében iszik és lángol. Trója lángjai. Ó, én máglyám és hajtóművem, gondoltam. Azt hiszem, ezt hívják kegyelemnek. Másnap megszereztem a Szent Anna kelkáposztával és fúrógéppel repróját, egy kicsit kifakult, de az istállóba pont jó. Aztán hozattam egy nagy üveg tevebefőttet a Remízből, a dragonyos az egészet felfalta, még a magokat se köpködte szét. Hogy örülne Müllerné.
Este a gőzölgő mezőn csak az égve hagyott állatok világítanak. A lónak erős és meleg a nyaka, és fehér a csillag a homlokán, mint egy sebhely, estrella en la oscuridad. 
Nem érem fel ezt a brabantit. Kell egy gurulós létra.