A Müllerné eltűnése utáni első reggelen rezignáltan ettük a
tevebefőttet a Remíz bisztróban, ami az idők során afféle törzshelyünkké, a
napról napra elcseszett történelmünkkel együtt lélegző, otthonos térré vált,
mint egy stúdiónak használt padlástér vagy légópince, amely a forgatókönyvtől
függően egyszer mediterrán ebédlő, máskor tárgyalóterem, leanderes belsőkert
vagy cselédszagú mosókonyha, ahol minden harmonikaajtó mögött rejtőzhet egy
űrállomás, és amely mint ilyen, magába foglalja az univerzum összes létező
pontját. Előző éjszaka nemigen aludtunk, mivel Bruno épp a hiperaktív fázisát
élte, és reggelig a tetőn vonyított, miközben én a tévéantennába kapaszkodva egy
kézitükörrel hárítottam el a rendőri vízágyút, és az anyanyelvemen káromkodtam,
amit szerencsére senki sem értett. Komolyan, mint egy varietében. Elintéztünk
még néhány telefont, de érdemi információval senki sem tudott szolgálni
takarítónőnk hollétéről, bár bizonyos értelmiségi körökre vonatkozó pletykákról
maradéktalanul értesültünk e hosszas beszélgetések során, ha akartuk, ha nem.
Végül felhívtam egy volt kollegámat, Muszkát a MIR-en, és amikor szóba hoztam
Müllernét, legnagyobb meglepetésemre izzadni kezdett a hangja a vonal másik
végén. Utoljára akkor hallottam ilyennek, amikor egyszer heccből kizártuk az
űrbe egy szál szkafanderben, és Albina színpadiasan belehörgött neki az
adóvevőbe, hogy "bocsáss meg, de benned van az élien, nem engedhetünk be;
ígérd meg, hogy elviszed a Szaturnuszra a szocializmus igéjét!"
Muszka végül semmi olyat nem mondott, ami Müllerné hollétére
utalt volna, csak a szokásos sablonokat ismételgette, hogy ez szörnyű, és már a
takarítónőket is, szégyen, hogy itt tartunk, és nem is érti, miért nem
tiltakoznak százezrek az utcákon, pedig kalásza-virága nékünk terem, ugye. Ám
amikor említést tettem Brunónak a Muszka hangjában érzett megmagyarázhatatlan,
ugyanakkor sokatmondó remegésről, ő összeráncolt homlokkal gömbölyödött a
kosarába, egy ideig fetrengett, aztán megrázta magát, és kijelentette, hogy
sejtése beigazolódott, és azonnal menjünk le a Remízbe gondolkodni.
- A múlt vakfoltjai -
jegyezte meg keserűen, ahogy rosszkedvűen ügetett mellettem a póráz végén. -
Egyszervolt kényszerpályák jövőbe nyúló kitörölhetetlensége. Viszahullás a
fókusz lángoló, közös fészkébe, mint egy forró folyosó, egy nyílegyenes
labirintus. Mondd, Laika, te nem szoktad úgy érezni, hogy valójában valaki más
éli az életedet, hogy létezik valahol egy tükörkép, aki kiszemezgeti a
sorsodból mindazt, ami átélésre méltó, és neked csak a maradék jut, egy
levegőtlen diktatúra lehullajtott morzsái, olyan mozaikdarabok, amiket mindig
átitat a szégyenérzet, és amik sosem fognak kiadni ki egy teljes, értelmezhető
képet? Egyszer arra gondolsz, talán jobb is ez így, hiszen ha egymás mellé
teszed mindazt, amit hiányolsz, a végeredmény egy szürreálisan giccses
borzadály, mint egy Disney, vagy mint A muzsika hangja. És már-már megbékélsz a
kényszerpályáiddal. Aztán előtör a világ repedéseiben lesben álló cinizmus, és
egy hozzád közel állón csattan az ostor olyasvalamiért, aminek gyökere a te
egyik vakfoltodig nyúlik. Ha nem tévedek, akik Müllernét megkörnyékezték,
valójában rád és rám voltak kíváncsiak. Ha pedig neadjisten, akkor bizonyisten.
Hirtelen újra megláttam benne azt a hősies keveréket, akit
első találkozásunkkor annyira megszerettem: komor elszántsággal állt a bisztró
előtt, a kutyaszőrös Armaniban, szemében egy mindenre eltökélt partizán
bölcsessége és fájdalma izzott, és fülei lobogtak az erős szélben. Magam sem
tudom, miért fogott meg annyira ez a hétköznapiságában is jelentőségteljes
pillanat. Talán mert mindketten emigránsok voltunk, akik még a hazájuknak
kinevezett geográfiai térrészben is idegenek, a szőnyeg és az utcakő alatt
közlekednek, és kitérnek, mint az esőviz, vagy nevet változtatnak és másnak
adják ki magukat, mert valódi identitásuk elviselhetetlen.
- Tudok valakit, aki
sokat tud az eltűnésekről úgy általában, merthogy jó sok eltűnéshez köze volt -
mondta aztán Bruno hosszas, töprengő hallgatás után, amikor már a bisztróban
kortyolgattuk a málnás angolnalikőrt. – A Réti Sintér. Azt hiszem, itt az ideje
felkeresnünk.
Megdermedt a számban a tevebefőtt. Don Alvaro Espinoza, alias
a Réti Sintér volt Bruno első gazdája, vagy ahogyan ő nevezte, a Mostohaapja.
Ez az enyhén vízfejű ezredes stadionfelügyelőként és intergalaktikus hálózati
összekötőként szolgált Pinochet idején, és a járókeretére eszkábált kis
zsúrkocsin tolta maga előtt a kitüntetéseit. Élete legtevékenyebb éveit azzal
töltötte, hogy labdázó kisiskolásokat, a kanáriültetvény napszámosaival
trécselő mezítlábas szociológusokat és vászonbatyus nénikéket lőtt agyon, mert
azok szabotálták a nemzetgazdaságot és a marxizmus szirénhangú szakadékába akarták
taszajtani a nyílt orcájú aranykor glóriától övezett búzakalászai felé sajnos
és egyelőre kissé vonakodva menetelő chilei népet. Bruno merő véletlenségből
került hozzá még '74-ben: az öregúr egy fiókos törpekrokodilt rendelt a
nappaliba, de Brunot szállították ki neki celofánban, meg egy krómozott
fókabébit házivitrinben. Az ezredes felháborodottan hívta fel a kereskedést,
mert a szállítók azt hazudták, hogy ez a kutya fehér, de nem az, pedig három
órán át áztatta egy lavórnyi hipóban, aztán megnézette hivatalos bevizsgálóval,
aki szerint ez valami osztályon aluli zagyvalék, zambó vagy mesztic vagy mi a
szar, amit azonnal cseréljenek ki, neki rendes, militáns keresztény szobaállat
kell, ami duzzad a fajerőtől meg fajhazától, és tud franciául számolni meg zongorázni.
Közölték vele, hogy egészségügyi okokból nem cserélnek be se állatot, se 10
évesnél kisebb gyereket, de tessék csak jobban megnézni, garantáltan
labrador-mentes; whippet van benne, az olyan arisztokrata agárféle, tökre
nagypolgári meg konzervatív, 10 másodperc alatt gyorsul százra, a bitument is
megeszi, és ha megfelelő ritmusban és kellő intenzitással tetszik rugdosni,
elvonyítja a himnuszt; csak hát van neki ez a kis szépséghibája, hogy
szemüveges, és ultrahanggal megy, mint a lopakodó, ezért is adtunk 20%
kedvezményt. Viszont a törpekrokodilra külön igénylést kell leadni a
belügyminisztériumnál az átvilágítási osztályon, aminek a jóváhagyására
legalább másfél évet várni kell.
Így hát, hogy a nyakán maradt, az ezredes beadta Brunot egy
kadétiskolába azzal, hogy ott majd felnyitják neki az erkölcs maradandó
ércfedelét, mert különben kénytelen lesz kivinni ezt a korcsot a mezőre és
végtelen szeretettől vezérelve agyonlőni. Brunot persze már az első évben
kicsapták, csak a baj volt vele, többször beírták a kartonjára, hogy szégyent
hozott a nemzetre és személyesen a Hőn Szeretett Vezénylő Tábornokra, mert
szaladgált a folyosón. Ezen a megfeddésen állítólag rendkívüli módon
felháborodott egy nyugdíjazás előtt álló biológia tanárnő, merthogy az isten
szerelmére, mégis mit csinálna egy kiskutya, főleg egy ilyen agarantyú, és
szörnyű, hogy a patrujok lassan már kiskutyákat is megstadionoztatnak, mint azt
a szerencsétlen népdalénekest, akivel megetették a saját gitárját, mielőtt
szétloccsantották volna a fejét; na ezért tart ott ez az ország, ahol. Aztán a
tanárnőt internálták, Bruno meg felgyújtotta a kollégiumban a függönyt és
megharapott egy biztonsági őrt, sőt kijelentette, hogy baszhatjuk a szabad
piacot. Espinoza ezredes erre bezárta a biciklitárolóba, fojtogatta meg minden,
és üvöltött, hogy kitömetlek a fókabébi mellé a vitrinbe, a fogaidból meg
berakást csináltatok az úszómedencés bárpultra, én a házamban nem tűrök meg
kommunistákat, hippiket meg ilyen bádogvárosi satöbbieket, akik tíznél kevesebbet
sosem kölykeznek, és teleszülik szocpolon sziesztázó analfabétákkal
Dél-Amerikát. Bruno meg kapart és nyüszített, hogy becsszóra nagyon próbálik
ember lenni, de a hatvanas-hetvenes évek bárdolatlan, elszabotált sztrájkokkal
és feltrancsírozott miniszterekkel szabdalt káosza nem teremtett embert, csak
ilyen korcsokat, mint mi vagyunk.
Bár szívből gyűlölte, Bruno mégis belátta, hogy a fasiszta
vén szatyor tanította meg halkéssel enni, beiratta cselló órára, tánciskolába
meg németre, vett neki fényvisszaverős nyakörvet, kombinált oltást meg
edzőcipőt, és istentelenül megrugdosta, ha nyilvános helyen vakarózni kezdett,
így valamelyest mégiscsak neki köszönheti, hogy elsajátította a diplomáciai és
üzleti érintkezés alapjait. Aztán '86-ban Bruno és egy jóbarátja, egy nagydarab
argentin dog, akivel rendszerint egymást vitték bele a hülyeségbe, a fejükbe
vették, hogy megmerényelik Valparaíso Nemzetmentő Géniuszát, aki az istennek se
volt hajlandó természetes módon elhunyni. Az Andok Pinokkiója éppen mosónők előtt
beszélt a végtelenbe és tovább növekvő életszínvonalról egy liftakna-avatón,
amikor a két kennelszökevény golyót röpített a fejébe. Sajnos azonban kiderült,
hogy aznap rettenetes hasmenés kínozta a Nemzet Mikiegerét, ezért az egyik
klónját küldte el maga helyett, és azt sikerült lelőni. Brunoék hanyatt-homlok
menekülhettek Bolíviába, ahol a pletyka szerint a pásztorok még a mai modern
időkben is felakasztanak egy-egy kutyát, hogy kiengeszteljék a hegyek
szellemeit; és égtek a nyomukban a sintértelepek, mert csörtetett utánuk a DINA
egy kétszemélyes beutalóval a Villa Grimaldiba. Sosem voltam biztos benne,
mondta egyszer Bruno, hogy valójában miért tagadott ki a vén barom: azért, mert
meg akartam ölni Pinochetet, vagy azért, mert csak a klónját sikerült kinyírnunk.
- Megérkeztek az új
datolyásládák, Señor Escobar – jegyezte meg kedvesen a pincérstrucc, amikor a
kis ezüstberakásos műanyag tálcán elvitte a befőttesüvegeket. Bruno
barátságosan biccentett, hogy majd elküldi értük valamelyik lótifuti káembést.
Annyi van belőlük itt a szabadság hazájában, mint a szemét.