2015. április 5., vasárnap

Öt. A múlt árnyai



A Müllerné eltűnése utáni első reggelen rezignáltan ettük a tevebefőttet a Remíz bisztróban, ami az idők során afféle törzshelyünkké, a napról napra elcseszett történelmünkkel együtt lélegző, otthonos térré vált, mint egy stúdiónak használt padlástér vagy légópince, amely a forgatókönyvtől függően egyszer mediterrán ebédlő, máskor tárgyalóterem, leanderes belsőkert vagy cselédszagú mosókonyha, ahol minden harmonikaajtó mögött rejtőzhet egy űrállomás, és amely mint ilyen, magába foglalja az univerzum összes létező pontját. Előző éjszaka nemigen aludtunk, mivel Bruno épp a hiperaktív fázisát élte, és reggelig a tetőn vonyított, miközben én a tévéantennába kapaszkodva egy kézitükörrel hárítottam el a rendőri vízágyút, és az anyanyelvemen káromkodtam, amit szerencsére senki sem értett. Komolyan, mint egy varietében. Elintéztünk még néhány telefont, de érdemi információval senki sem tudott szolgálni takarítónőnk hollétéről, bár bizonyos értelmiségi körökre vonatkozó pletykákról maradéktalanul értesültünk e hosszas beszélgetések során, ha akartuk, ha nem. Végül felhívtam egy volt kollegámat, Muszkát a MIR-en, és amikor szóba hoztam Müllernét, legnagyobb meglepetésemre izzadni kezdett a hangja a vonal másik végén. Utoljára akkor hallottam ilyennek, amikor egyszer heccből kizártuk az űrbe egy szál szkafanderben, és Albina színpadiasan belehörgött neki az adóvevőbe, hogy "bocsáss meg, de benned van az élien, nem engedhetünk be; ígérd meg, hogy elviszed a Szaturnuszra a szocializmus igéjét!"
Muszka végül semmi olyat nem mondott, ami Müllerné hollétére utalt volna, csak a szokásos sablonokat ismételgette, hogy ez szörnyű, és már a takarítónőket is, szégyen, hogy itt tartunk, és nem is érti, miért nem tiltakoznak százezrek az utcákon, pedig kalásza-virága nékünk terem, ugye. Ám amikor említést tettem Brunónak a Muszka hangjában érzett megmagyarázhatatlan, ugyanakkor sokatmondó remegésről, ő összeráncolt homlokkal gömbölyödött a kosarába, egy ideig fetrengett, aztán megrázta magát, és kijelentette, hogy sejtése beigazolódott, és azonnal menjünk le a Remízbe gondolkodni.
 - A múlt vakfoltjai - jegyezte meg keserűen, ahogy rosszkedvűen ügetett mellettem a póráz végén. - Egyszervolt kényszerpályák jövőbe nyúló kitörölhetetlensége. Viszahullás a fókusz lángoló, közös fészkébe, mint egy forró folyosó, egy nyílegyenes labirintus. Mondd, Laika, te nem szoktad úgy érezni, hogy valójában valaki más éli az életedet, hogy létezik valahol egy tükörkép, aki kiszemezgeti a sorsodból mindazt, ami átélésre méltó, és neked csak a maradék jut, egy levegőtlen diktatúra lehullajtott morzsái, olyan mozaikdarabok, amiket mindig átitat a szégyenérzet, és amik sosem fognak kiadni ki egy teljes, értelmezhető képet? Egyszer arra gondolsz, talán jobb is ez így, hiszen ha egymás mellé teszed mindazt, amit hiányolsz, a végeredmény egy szürreálisan giccses borzadály, mint egy Disney, vagy mint A muzsika hangja. És már-már megbékélsz a kényszerpályáiddal. Aztán előtör a világ repedéseiben lesben álló cinizmus, és egy hozzád közel állón csattan az ostor olyasvalamiért, aminek gyökere a te egyik vakfoltodig nyúlik. Ha nem tévedek, akik Müllernét megkörnyékezték, valójában rád és rám voltak kíváncsiak. Ha pedig neadjisten, akkor bizonyisten.
Hirtelen újra megláttam benne azt a hősies keveréket, akit első találkozásunkkor annyira megszerettem: komor elszántsággal állt a bisztró előtt, a kutyaszőrös Armaniban, szemében egy mindenre eltökélt partizán bölcsessége és fájdalma izzott, és fülei lobogtak az erős szélben. Magam sem tudom, miért fogott meg annyira ez a hétköznapiságában is jelentőségteljes pillanat. Talán mert mindketten emigránsok voltunk, akik még a hazájuknak kinevezett geográfiai térrészben is idegenek, a szőnyeg és az utcakő alatt közlekednek, és kitérnek, mint az esőviz, vagy nevet változtatnak és másnak adják ki magukat, mert valódi identitásuk elviselhetetlen.
 - Tudok valakit, aki sokat tud az eltűnésekről úgy általában, merthogy jó sok eltűnéshez köze volt - mondta aztán Bruno hosszas, töprengő hallgatás után, amikor már a bisztróban kortyolgattuk a málnás angolnalikőrt. – A Réti Sintér. Azt hiszem, itt az ideje felkeresnünk.
Megdermedt a számban a tevebefőtt. Don Alvaro Espinoza, alias a Réti Sintér volt Bruno első gazdája, vagy ahogyan ő nevezte, a Mostohaapja. Ez az enyhén vízfejű ezredes stadionfelügyelőként és intergalaktikus hálózati összekötőként szolgált Pinochet idején, és a járókeretére eszkábált kis zsúrkocsin tolta maga előtt a kitüntetéseit. Élete legtevékenyebb éveit azzal töltötte, hogy labdázó kisiskolásokat, a kanáriültetvény napszámosaival trécselő mezítlábas szociológusokat és vászonbatyus nénikéket lőtt agyon, mert azok szabotálták a nemzetgazdaságot és a marxizmus szirénhangú szakadékába akarták taszajtani a nyílt orcájú aranykor glóriától övezett búzakalászai felé sajnos és egyelőre kissé vonakodva menetelő chilei népet. Bruno merő véletlenségből került hozzá még '74-ben: az öregúr egy fiókos törpekrokodilt rendelt a nappaliba, de Brunot szállították ki neki celofánban, meg egy krómozott fókabébit házivitrinben. Az ezredes felháborodottan hívta fel a kereskedést, mert a szállítók azt hazudták, hogy ez a kutya fehér, de nem az, pedig három órán át áztatta egy lavórnyi hipóban, aztán megnézette hivatalos bevizsgálóval, aki szerint ez valami osztályon aluli zagyvalék, zambó vagy mesztic vagy mi a szar, amit azonnal cseréljenek ki, neki rendes, militáns keresztény szobaállat kell, ami duzzad a fajerőtől meg fajhazától, és tud franciául számolni meg zongorázni. Közölték vele, hogy egészségügyi okokból nem cserélnek be se állatot, se 10 évesnél kisebb gyereket, de tessék csak jobban megnézni, garantáltan labrador-mentes; whippet van benne, az olyan arisztokrata agárféle, tökre nagypolgári meg konzervatív, 10 másodperc alatt gyorsul százra, a bitument is megeszi, és ha megfelelő ritmusban és kellő intenzitással tetszik rugdosni, elvonyítja a himnuszt; csak hát van neki ez a kis szépséghibája, hogy szemüveges, és ultrahanggal megy, mint a lopakodó, ezért is adtunk 20% kedvezményt. Viszont a törpekrokodilra külön igénylést kell leadni a belügyminisztériumnál az átvilágítási osztályon, aminek a jóváhagyására legalább másfél évet várni kell.
Így hát, hogy a nyakán maradt, az ezredes beadta Brunot egy kadétiskolába azzal, hogy ott majd felnyitják neki az erkölcs maradandó ércfedelét, mert különben kénytelen lesz kivinni ezt a korcsot a mezőre és végtelen szeretettől vezérelve agyonlőni. Brunot persze már az első évben kicsapták, csak a baj volt vele, többször beírták a kartonjára, hogy szégyent hozott a nemzetre és személyesen a Hőn Szeretett Vezénylő Tábornokra, mert szaladgált a folyosón. Ezen a megfeddésen állítólag rendkívüli módon felháborodott egy nyugdíjazás előtt álló biológia tanárnő, merthogy az isten szerelmére, mégis mit csinálna egy kiskutya, főleg egy ilyen agarantyú, és szörnyű, hogy a patrujok lassan már kiskutyákat is megstadionoztatnak, mint azt a szerencsétlen népdalénekest, akivel megetették a saját gitárját, mielőtt szétloccsantották volna a fejét; na ezért tart ott ez az ország, ahol. Aztán a tanárnőt internálták, Bruno meg felgyújtotta a kollégiumban a függönyt és megharapott egy biztonsági őrt, sőt kijelentette, hogy baszhatjuk a szabad piacot. Espinoza ezredes erre bezárta a biciklitárolóba, fojtogatta meg minden, és üvöltött, hogy kitömetlek a fókabébi mellé a vitrinbe, a fogaidból meg berakást csináltatok az úszómedencés bárpultra, én a házamban nem tűrök meg kommunistákat, hippiket meg ilyen bádogvárosi satöbbieket, akik tíznél kevesebbet sosem kölykeznek, és teleszülik szocpolon sziesztázó analfabétákkal Dél-Amerikát. Bruno meg kapart és nyüszített, hogy becsszóra nagyon próbálik ember lenni, de a hatvanas-hetvenes évek bárdolatlan, elszabotált sztrájkokkal és feltrancsírozott miniszterekkel szabdalt káosza nem teremtett embert, csak ilyen korcsokat, mint mi vagyunk.
Bár szívből gyűlölte, Bruno mégis belátta, hogy a fasiszta vén szatyor tanította meg halkéssel enni, beiratta cselló órára, tánciskolába meg németre, vett neki fényvisszaverős nyakörvet, kombinált oltást meg edzőcipőt, és istentelenül megrugdosta, ha nyilvános helyen vakarózni kezdett, így valamelyest mégiscsak neki köszönheti, hogy elsajátította a diplomáciai és üzleti érintkezés alapjait. Aztán '86-ban Bruno és egy jóbarátja, egy nagydarab argentin dog, akivel rendszerint egymást vitték bele a hülyeségbe, a fejükbe vették, hogy megmerényelik Valparaíso Nemzetmentő Géniuszát, aki az istennek se volt hajlandó természetes módon elhunyni. Az Andok Pinokkiója éppen mosónők előtt beszélt a végtelenbe és tovább növekvő életszínvonalról egy liftakna-avatón, amikor a két kennelszökevény golyót röpített a fejébe. Sajnos azonban kiderült, hogy aznap rettenetes hasmenés kínozta a Nemzet Mikiegerét, ezért az egyik klónját küldte el maga helyett, és azt sikerült lelőni. Brunoék hanyatt-homlok menekülhettek Bolíviába, ahol a pletyka szerint a pásztorok még a mai modern időkben is felakasztanak egy-egy kutyát, hogy kiengeszteljék a hegyek szellemeit; és égtek a nyomukban a sintértelepek, mert csörtetett utánuk a DINA egy kétszemélyes beutalóval a Villa Grimaldiba. Sosem voltam biztos benne, mondta egyszer Bruno, hogy valójában miért tagadott ki a vén barom: azért, mert meg akartam ölni Pinochetet, vagy azért, mert csak a klónját sikerült kinyírnunk.
 - Megérkeztek az új datolyásládák, Señor Escobar – jegyezte meg kedvesen a pincérstrucc, amikor a kis ezüstberakásos műanyag tálcán elvitte a befőttesüvegeket. Bruno barátságosan biccentett, hogy majd elküldi értük valamelyik lótifuti káembést. Annyi van belőlük itt a szabadság hazájában, mint a szemét.