Négy. Magányos szívek egy tengeralattjárón

Sosem felejtem el az estét, amikor először láttam Bruno Escobart. Mindez nem sokkal azelőtt történt, hogy Isaura hazalátogatott Londonból és afférba keveredett Sir Lawrence Hollymoon-nal, don Pedro de Salmonellast pedig megfojtották az idénymunkások egy méter csirkehálóval a NAV által visszakövetelt amortizációs költségek miatt. Brunoval való megismerkedésem Limában, egy jótékonysági banketten esett meg, amely a „Szabad Gyökök / Szabad Gondolatok” címet viselte, és az egykori Vörös Kereszt Traktorgyár épületében tartották, amely eredetileg a pálosrendiek kolostora volt. Éppen egy kissé kapatos öregasszonnyal beszélgettem, akinek egy papagáj ült a fején, és a láncreakciós és biradikális sajtó elhajlásairól fecsegett, amikor megpillantottam Brunot a fehér abroszos asztalok között. Karcsúsított öltönyben és csokornyakkendőben, hanyag eleganciával sétáltatta saját magát, és egy gazella ügyességével szlalomozott a szalonkapálinkát vedelő alpolgármesterek között, akik nejlonzacskóba gyűjtötték a pogácsát. Lopva néztem, amint peckesen végigügetett a termen és helyet foglalt a színpad mellett jobb oldalt, Angelo Bigotti „Szent Anna kelkáposztával és fúrógéppel, avagy a vakablak kilátástalansága” c. festménye alatt, amelyet külön ebből az alkalomból kölcsönöztek ki a Vatikánból. Később, amikor véget értek a beszédek, mindenki egyetértett az egyetértés szükségességének halaszthatatlan voltában, a felek ötpárti nyilatkozatot írtak alá a cselekvés azonnali megkezdéséről szóló határozati javaslathoz szükséges aláírások összegyűjtésének kezdeményezéséről kiírandó népszavazásra irányuló beterjesztést célzó bizottság felállításáról, majd elérkezett a társastánc ideje. Legnagyobb meglepetésemre Bruno kisvártatva megjelent előttem és udvarias biccentéssel felkért. Szabadkoztam, hogy űrhajós vagyok, nem körömcipős parkettmadonna, de unszolóan bökdösött, hogy majd improvizálunk, mint a Fratelliék akasztáskor. Csaknem egy órán át ringatóztunk a csillagfényes táncteremben, és közben egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Karamell mancsával átkarolta a derekamat, ujjaim óvatosan belegabalyodtak leheletfinom, diszkrét bolhanyakörvébe; a nyakának mahagóni, sáros avar és rózsavíz illata volt. Amikor a zene végleg elhallgatott, óvatosan homlokon csókolt, és halk, szemérmes visszafogottsággal megkérdezte, elhívhat-e másnapra a Remíz bisztróba befőttet enni.
Az éjszakát az ágyamban töltötte. Elfelejtettem kulcsra zárni az ajtót, így hát hangtalanul osont be, és először csak a lábamhoz mászott fel. Mozdulatlanná dermedve, feszült figyelemmel várt egy pár percig, aztán amikor megbizonyosodott fogadókészségemről, lassan araszolva elindult felfelé, a fejemnél háromszor körbefordult, majd óvatosan a párnámra helyezte a fogai között hozott sípolós gumiállatkát, és nedves, barna bociszemeivel vágyakozóan az arcomba nézett. Oszt’ Bakunyint olvastam-e, kérdezte, meg Adam Smith-t, és az anyagi javak radikális újraelosztásának szükségességén elgondolkodtam-e már. Óvatosan a tenyerembe fogtam a pofáját, és rebegve biztosítottam, hogy érzelmeink hasonlóak. Erre ábrándosan lehunyta a szemét, és a fülembe búgta, hogy nagyon szorítja őt ez a kutyaruha, és vigyázzak, mert hátul még egy cipzár van; s ugye nem érzem úgy, hogy az ő bangladesi bányarészvényei és öt földrészre kiterjedő céghálózata áthághatatlan akadályt gördíthetnének kettőnk tettlegességig fajuló kölcsönös szimpátiája elé. Közöttünk osztálykülönbség nincs és nem is lesz, mert ő Armani öltönybe tekerve is csak egy bádogvárosból szalajtott fajzagyvalék, aki a furcsa véletlenek játéka folytán rendesen van felöltözve. Aztán elmesélte, hogy karonülő kiskutya korában alig menekült meg a vízbefojtástól, az utolsó pillanatban mentette meg az Ismeretlen Jótevő, avagy a Nagy Órásmester deus ex machinája, és csempészte ki a rozsdaette hátsó udvarról egy hálós cvekkerben. Csorgó könnyekkel beszélte el, hogyan árulták kartondobozból két pesoért őt és alomtestvéreit, akiket e szívettépő módon sodort el mellőle a tragikus hirtelenség. Gyengéden törölgettem a nyálat a párnámon hagyott gumiállatkáról, s ő közben kérdezgetett fiatalkorom szürreális rémdrámáiról, moszkvai hányattatásaimról, a holdbázisról, Isaura kalandjairól, a mongolokról és a gyapotültetvényeken végzett terepmunkáról, Valentino úrfiról és a szecskamester látogatásáról. Végül közösen arra a következtetésre jutottunk, hogy valójában mindig, mindannyian a megmentődés és a hálós cvekkerben való kicsempészetés állapotában vagyunk, s az ezzel járó emelkedettség, mely egyedül a minden élőlényt átölelő együttérzés csontig hatoló pillanataiban ébred öntudatra, s amely nem valamely felsőbbrendű entitás akaratának függvénye, hanem a részvétlen anyag és üresség látszólagos kettőssége között az igazi, ellentéteket egyesítő kötőanyag, még a legsötétebb órákban is áthatja a létezés szövetét, és békében részesíti azokat, akik kaput nyitnak előtte. Hajnalban éberen fekve hallgattam, ahogy röfögve-csámcsogva rágta a saját lábát. Te őrült, mondtam magamnak, elvesztél, szereted. Másnap örökbe fogadtam Bruno Escobart.

Három. Bűn és bűnhődés

Tegnap este Bruno Escobar, a doberman-whippet keverék azzal fogadott, hogy eltűnt a takarítónőnk, Müllerné. A rendőrségi jelentés szerint egy szatyor savanyított bébipolippal indult útnak a tüzéptelepről, de hozzánk már soha nem érkezett meg, és azóta sem látta senki. Bruno a gyász félreérthetetlen jeleit produkálta: széttépett egy plüss kengurut, megrágott egy rongyszőnyeget, órákig letargikusan hevert a kosarában, majd pedig telefonon utasította a titkárát, hogy adja el az összes bangladeshi bányarészvényt, és mondja le a részvételt a Malcolm Pickering Vertikális Görkocsolyapálya másnapi ünnepélyes átadásán. Meglepett ez a hirtelen lesújtottság. Bruno előszeretettel piszkálta Müllernét az ezoterikus mániái miatt (az öreglány például szentül meg volt róla győződve, hogy a mikrosütőben melegített kagylóleves elfelejti a saját DNS-ét, ahogy ő mondta, “a kemtréjl miatt”), annak azonban sosem mutatta jelét, hogy barátként, vagy egyáltalán közeli jó ismerősként tekintett volna a takarítónőre.

Az előző takarítónk és kifutófiúnk, Viktor, aki nem sokkal azelőtt a recepció alatt végezte egy datolyásládában, harmonikus átmenetet képezett egy műanyag vágódeszka és egy szellemi fogyatékos élelmiszermoly között. Az lett a veszte szegénynek, hogy ő javasolta felvenni a meghívottak listájára az Őskeresztény Erkölcsrendészek Illibeális Szövetségét egy összejövetelre, amit Bruno rendezett Bernalillo megye első konzervgyára megalapításának 80. évfordulója alkalmából. Nem indult rosszul a dolog, sorra jöttek fel a márványlépcsőn a púderozott uszkárok, a lornyonos struccok, a kristálycsillárba öltözött sznob medúzák, és még a rendőrfőkapitány is eljött, aztán felhorgadt bennem a munkásösztön és proletár öntudat, hogy valami mégsem kóser. Az ünnepi beszédek és jótékonysági bejelentések közepén nyakörvön ragadtam Brunot és heves tiltakozása ellenére kirángattam a kongresszusi teremből az öltönyös urak közül, hogy nincs hiszti, zsugabubus, állatorvoshoz megyünk, és éppenhogy kislisszoltunk az épületből, amikor megjelentek a Szövetség egyenruhájába öltözött lajhárkeselyűk gépkarabéllyal, és az egész társaságot elintézték. Mivel az elhunytak között volt a rendőrfőnök is, el kellett tűnnünk egy időre, és egy roswelli albérletben húztuk meg magunkat, ahol a háziúr folyton üvöltözött velem, hogy itt nem lehet kutyát tartani, így hát Bruno az ágyneműtartóban lakott. Pár héttel később, amikor a feldühödött tömeg megrohanta a Foschtalitschka Grand Hotelt, és meglincselte Mr. Ago Stone-t, az ügyvezető igazgatót (aki hiába esküdözött, hogy nincs köze a történtekhez), a felfordulás jó alkalmat teremtett rá, hogy Viktor datolyásládában a recepció alá kerüljön, rögtön a fizetési papírokból máglyát emelt, tragikus sorsú János Vitéz mellé.

Szóval, nem volt szerencsénk a takarítókkal.

Körbetelefonáltuk a fél államot, de nem jutottunk sokra. Két vélemény tartotta magát rendületlenül: az egyik szerint Müllerné minden bizonnyal a kád lefolyójában tűnt el; a másik elképzelés szerint pedig maga a Szentséges Szűz Mária ragadta el az idősödő takarítónőt, mert a mennyekben már szügyig ért a szar. Így telepedett ránk a nehéz, vizes kutya-szagú éjszaka, Bruno pedig megesküdött, hogy megtaláljuk Müllernét.  Vajon köze lehet-e ennek a brókerbotrányhoz? - kérdezte még félálomban, és én reggelig nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Müllerné valami egészen elképesztő összeesküvés hálójába került, amely Alaszkától Argentínáig, Türkmenisztántól Etiópiáig, sőt Moszkvától Brüsszelig szövi át a világ rendjét, s amely ellen nem nyújt védelmet az sem, ha valaki történetesen csak egy egyszerű takarítónő.

Kettő. A befektetők

- Ó, én harmatos zergemadaram, hát nem csodálatos ez a reggel? – köszöntött elbűvölő mosollyal Bruno Escobar, a dobermann keverék, rám pillantva a reggeli Los Angeles Times és az aranykeretes szemüvege felett, ahogy 8 óra körül kicsoszogtam a fűtetlen, enyhén ecetszagú konyhánkba. Kortyolt egyet a kávéjából, s mikor leültem a gondosan kikészített bögre mate tea, pirítós és lágytojás mellé, áthajolt az asztal felett, aztán gyengéden és szinte szemérmesen arcon nyalt, és bugaci zenélő verébmustárnak nevezett, amit általában csak akkor tesz, ha különösen necces tárgyalás elé néz, és nem biztos benne, hogy megússza élve.

- Különös dolgot álmodtam – folytatta -, kínai befektetési tanácsadó voltam, és valami zűrös rögtönítélő bíróság előtt bizonygattam, hogy sosem üzleteltem saját magammal. Pedig mennyivel könnyebb volna a kínaiakkal üzletelnem, mint ezekkel az amcsikkal. Zöldkártyát kérnek, adóigazolást, erkölcsi bizonyítványt meg oltási könyvet, és fel vannak háborodva, ha rákérdezek, hogy akkor most tárgyalunk, vagy cseszegetjük egymást.

- Valentino úrfi tegnap az ültetvényre látogatott – mondtam sötéten. - Tartok tőle, hogy összejátszik a  kartellel. - Felsóhajtottam. - Emlékszel rá, múlt szerdán, amikor házkutatás volt nálunk, és nem találtak semmit, azt mondták a NAV-osok, hogy most már biztosan elítélnek, mert nagyon rafináltan dolgozunk... Előbb-utóbb rájönnek, hogy nincs törzskönyved, az én nagyapám meg tagja volt a szociáldemokrata pártnak. Ha összeírás lesz, nagyon megütjük a bokánkat. 20 pesoért is lesittelnek.

- Ne aggódj miatta – nézett a szemembe komolyan. - Ugye emlékszel még a kifutófiúra, akit a recepció alá temettünk el datolyásládában?

Nem válaszoltam, de érezhette, hogy szíven ütött a téma, mert leszedett egy pár szöszt az öltönyéről, aztán az arca felvette azt az ártatlan és esdeklő kifejezést, amit akkor használ, ha kunyerál az asztalnál.

- Azt hiszem, szőrt hagytam a kanapén – jegyezte meg bűntudatosan. - Ígérem, letakarítom, ha hazajöttem. A 6 órás sétára itt leszek. Most rohanok, várnak a kínaiak. Műanyag vizilovakban fogjuk átcsempészni az anyagot a határon. Onnan meg már elmegy gyalog. Hát nem zseniális? - Az ajtóból még visszafordult. - A felöltőm a tisztítóban van, elküldtem érte Patrokloszt. Remélem, nem akarja felpróbálni, mint a múltkor.

- Hát ezt én is szívből remélem – morogtam magam elé, amikor Bruno elviharzott.

Pár perccel később a takarítónő nyitott rám, meglóbálta a felmosóvödröt, aztán a válla fölött odaszólt:

- Ennek az egésznek semmi értelme nincsen. Adjon az úrra egy kötött sapkát, ha hazajön.