2015. július 31., péntek

Hét. Balsejtelmű fluxuskondenzátorok


Dél körül járt az idő, amikor megérkeztünk az Antigo és Neje Temetkezési Vállalat santiagoi kirendeltségébe. Bruno úgy masírozott be a gyászoló társaságba, mint egy csokoládés szőrszufflé, amit egy avatási ceremónia legalkalmasabb pillanatában tol be a díszterembe két szmokingos szobainas. Dögmeleg volt, a ravatalozó környékén lajtoskocsiból locsolták a színtelen tartósítót. Minden lélegzetvételnél sípolt rajtam a matrózblúzos rakott szkafander, a hátamon csorgott le a hűtővíz. Bruno idegesen igazgatta magán az acélkék K9-es mellényt, röcögtette a zsebóra láncát. Az ezredes temetésére kirendelt páncélos hadosztály diszkrét gőzölgéssel főtt a napon, és éppen fellufizták a szertartás csúcspontján az előre betanult állami koreográfia szerint égre bocsátandó száz fehér hölgymenyétet.
Meglepően sokan eljöttek, bár ez a gesztus sokkal inkább Brunonak, semmint a megboldogult Espinoza ezredesnek szólt. Ezekben a körökben becsületbeli ügynek tekintették, hogy az ember elmenjen annak a temetésére, akit kinyírt, így az egybegyűltek biztosak lehettek benne, hogy ez a tejkaramella-szagú falkavezér is tiszteletét teszi, s ily módon a temetés afféle rögtönzött munkaértekezletté alakítható. Annál is inkább, mert bizonyos gyakorlati problémák megoldásához éppen itt lehetett megtalálni a szolgáltatói szektor színe-javát, akik felkészülten, nyitott jegyzettömbökkel és nagy halom névjegykártyával jártak körbe a gyászolók között, kihasználva az adódó marketing lehetőségeket. Nem sokkal később megrohamoztak a kérelmezők is: Brunoval kiosztottunk egy köteg ebédjegyet és vásárlási utalványt, aláírtunk 17 petíciót, beleegyeztünk, hogy tárgyalásokat kezdeményezünk az alapítványunk részvételéről hat kórház, négy csecsemőotthon és egy szőnyeggyári szakszervezeti üdülő létesítésében és egy pályakezdő biogeográfusokat segítő ösztöndíj megalapításában, valamint ígéretet tettünk rá, hogy segítünk szociális bérlakást szerezni egy törvényellenesen lepermetezett aknázómoly családnak Aricában.
A pap névsorolvasást tartott a brigádnaplóból, aztán felsorolta az elhunyt érdemeit, külön kitérve az ezredes által kivégeztetett, bebörtönöztetett, kitoloncolt és feljelentett ellenállókra. Meglepő módon csak hárman aludtak el a búcsúbeszéd alatt. Az utolsó páternoszter eltátogása után a gyászolók sietősen tollászkodni kezdtek, gyorsan részvétet nyilvánítottak, bepakoltak a retikülbe néhány körözöttes szendvicset a svédasztalról, a látszat kedvéért kapartak egy kis földet hátsó lábbal, aztán nekiindultak a pampáknak taxival. Mi sem időztünk sokáig; Bruno elhelyezte a hadsereg által megrendelt, egy villásszarvassal szkanderező kondorkeselyűt formázó márvány emlékműnél a házilag készített vadkender koszorút, melyen a “Bomlásnak indult, hajdan erős, na most agyalj!” felirat díszelgett. Egy pillanatra megállt a síremlék előtt, a fülével dörzsölgetve nedves szemét, és szinte láttam, ahogy lassú, fekete árnyékként köröz fölötte az együttérzés, ez a lomha dögevő. Az a jó szíved, Bruno, mondtam magamban elérzékenyülve, az a jó szíved visz egyszer a végromlásba minket, meg az, hogy folyton blöffölsz, te szerencsétlen, közönséges dogdíler. Akkor még nem tudhattam, mennyire igazam lesz.
Aztán ahogy még egyszer végigjártattuk a tekintetünket az elszállingózó vendégeken, akik közül néhányan nejlonzacskóba szedegették a lepottyant menyéteket, megakadt a szemünk egy ismerősön. A temetés legörömtelibb eseménye alighanem az volt, hogy újra találkozhattunk Miguellel. Ez a nyugdíjas tengeri csillag Bruno régi jóbarátja és biztonsági tanácsadója volt. Néhány éve már visszavonultan élt egy szerény, de takaros akváriumban, így viszonylag ritkán láttuk. Annak idején Bolívia partjairól emigrált a Mexikói öbölbe, miután egy halászkirándulás alkalmával megismerkedett Brunoval, aki akkoriban drogériát vezetett La Pazban, és a munkájába temetkezett, hogy kiheverje a szeretett argentin dog elvesztését, akit egy félresikerült túsztárgyalás közepén agyoncsapott az a bizonyos Hektor nevű gyepmester. Bruno rövid beszélgetés után meggyőzte a tengerfenéki taposómalomban már kissé megkeseredett ötágút, hogy csatlakozzon hozzá egy egyelőre kísérleti, ámde annál ígéretesebb gombászati akcióra a Yucatán félszigeten, s ezzel egy igen gyümölcsöző üzlet, s egyben egy igaz barátság vette kezdetét. Miguel egyike volt azon keveseknek, akiket Bruno beavatott a bizalmába és a terveibe, és akitől hajlandó volt még egy kis vitriolos kritikát is elfogadni (bár való igaz, hogy Miguel éles szavai gyakran némi durvább játékot vontak maguk után, amely során az öregedő tengeri csillag az apportfa, sőt a sípolós gumicsirke szerepét volt kénytelen magára vállalni, ami vitathatatlanul ártott a renoméjának). Kedveltük őt, és mielőtt visszavonult volna, az üzletelésen kívül is gyakran összejártunk. Csak arra kellett ügyelnünk, hogy ne hozzuk szóba előtte a mosodát – egy rossz útra tért unokaöccse ugyanis, aki egy ideig a Securitaténak dolgozott, gyanús körülmények között egy centrifugában halt meg.
Miguel kedvesen meginvitált bennünket San Antonioba, a reumafürdőbe, ahol apartmant bérelt. Egy pár percig keserűen panaszkodott az adórendszerre, aztán amikor elhelyezkedtünk a luxusiszapos élménymedencében, és bágyadtan kortyolgatni kezdtük a rizstejjel kevert karamellás roiboos teát, gyorsan a tárgyra tért.
- Nem véletlenül sodródtam Espinoza temetésére – kezdte. - Tudjátok, megvannak még a kapcsolataim, Poszeidonnak néha én lakkozom a lovait, és mint egykori biztonsági tanácsadó, kötelességemnek érzem, hogy tájékoztassalak mindarról, amit a véletlenek kegyelméből megtudtam. A takarítóitok, barátaim. Nincs velük szerencsétek. Bruno, tisztában vagy vele, hogy Viktor, aki a balul sikerült erkölcsrendészeti parti után, ha jól tudom, datolyásládában végezte, másodállásban egy balkáni bábállam kormányfője volt?
Hosszú évek óta vittem már Bruno kettős könyvelését és intéztem a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb partizánakciókat kontinens-szerte, nem is beszélve a folytonos balhékról a Fényes Ösvénnyel, de ekkora baklövésre még sosem volt példa eddigi pályafutásunk alatt.
- Viktor? – fakadt ki Bruno értetlenül. – Az a véglény, akinek az volt a paranoid kattanása, hogy egyszer betekeri vécépapírral Angela Merkel házát?  - Gyorsan beszámolt Miguelnek Athéné nemrég tett kinyilatkoztatásáról és az ezzel kapcsolatos aggodalmairól. Miguel csak legyintett egy tapadókorongosat.
- Ugyan, ennek nincs jelentősége. Akár meg van írva mindez egy forgatókönyben, akár mi alakítjuk a sorsunkat, a megfelelő válaszlépés kiagyalásához egyik koncepció sem segít most hozzá. Az információim pontosak, a magyar poliptól jött a füles. Gondolkodj, Bruno, nem jut eszedbe semmi gyanús az új tények fényében?
Bruno keserűen elfintorodott, és tétován rágni kezdett egy óvatlanul otthagyott tornacipőt. - Tudnom kellett volna, hogy az egész csak provokáció. Felhasználtak egy politikai játszmában. A francba is, az infó az utcáról jött.
- Szóval mégsem az erkölcsrendészek vérfürdője miatt ölted meg Viktort? - kérdeztem némi gyanakvással. Bruno feszengett.
- Hát bevallom, nem. Az csak egy ballépés volt. A fülembe jutott, hogy ez a szarházi kutyákat hoz ki a sittről, azzal a szöveggel, hogy örökbe fogadja őket meg minden, aztán leszállította őket egy kínai étteremnek, akik ráadásul egy általános iskola menzájára főztek. Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de nem akartalak idegesíteni ezzel a sztorival, Laika, és hát tudod, hogy hiperérzékeny vagyok a gyerektémára. Az értesülés helyesnek tűnt, mindent csekkoltam. De attól félek, manipuláció áldozatai lettünk, és egy diplomáciai botrány kirobbantása volt a cél. Gondoljátok csak el, micsoda sztori lenne ebből. “Elvágott torokkal találták meg egy datolyásládában a miniszterelnök véres csontvázát.” Már csak ez hiányzott, éppen most, amikor amúgy is nyakamon a gyepmesteri kartel.
 - Éppen most, hát ez az! – csattant fel Miguel. - Mondd csak, neked nem tűnt fel, milyen gyorsan jelentkezett Viktor helyére az a másik, az a bizonyos Müllerné? Utánajártam, az öreglányt Roswellből küldték. Igen, Roswellből. Laikát lehallgatták. Félek tőle, hogy a kartel beférkőzött a bázisra. Ha ez igaz, a technológia egy részére már bizonyára rátették a kezüket.
Megfagyott bennem a vér. Hétvégente gyakran jártam Roswellbe tolmácsolni, megfordult ott mindenféle népség, és jól jött némi szakmai tapasztalat. Bár kínosan ügyeltem rá, hogy soha, semmilyen helyzetben ne adjak ki információt a biznisz menetéről vagy egyáltalán a létezéséről, az agyam lázasan kattogni kezdett, keresve a hétköznapi emlékezetmorzsák között az árulkodó hanglejtést, az odavetett félszót, az eposzba illő gondatlan veszélyeztetést, amivel talán én magam sodortam bajba a vállalkozásunkat.
- De ha Müllerné a kartel embere, akkor ki rabolta el? - rágódott Bruno elködösülő tekintettel. - Ki a harmadik fél a játszmában?
Miguel hamiskásan mosolygott az egyik karjával.
- Új fiú van a grundon. Nem fog tetszeni, Bruno. Macskás ember. Valami német, Srődingernek hívja magát, fluxuskondenzátorokat kotyvaszt a spanjával, egy Marty nevű fazonnal. Sajnos nem lehet csak úgy kilövetni, ő látja el kondenzátorral a bangladesi középnyugatot, így a kiiktatása elég csúnya rendszerösszeomlást okozna a vállalati szférában, és ugye mondanom sem kell, hogyan érintené ez a ti lekötött részvényeiteket és az alapítványi pénzeket. Hogy volt-e köze Viktorhoz, és mire kell neki Müllerné, arról csak találgatni tudok. Lehet, hogy részesedést akar a bizniszben, jól jönne neki a hálózatotok a fluxus terítéséhez, vagy hamis oltási papírokra van szüksége, és elkeseredett. Talán nem is tudja, miféle játszmába keveredett. De a politikai indíttatás sem kizárt.
- Az istenit, tudnom kellett volna – szűrte a fogai között Bruno, amikor már bent ültünk a Volvoban. - Ez a Srődinger már jó ideje figyel a háttérből, pár hete rá is állítottam két emberemet, de a jelek szerint hiába. Valahogyan rájött, hogy Müllerné az információfutár, és nyilván kiszedett belőle valamit, amivel megzsarolhat. A sintérek meg röhögnek a markukba, Hektor, meg az az Agamemnon, meg a franc tudja, milyen maffiózók kószálnak még ott a gagyi hexameterek között. Na de várgyál te csak, Schliemann, várgyál, felvirrad még a nap, amikor hang fennakad, szó bennszakad, lehelet megszegik, s hallani fogja még a történelem zsákutcája a panaszos ajkakról a jajszót, hogy valóban, agár volt a falóban! Priamosz meg hiába fog kilincselni a szocpolért, mert coki lesz itt mindenkinek a Sztüxtől az Olümposzig. Eljön még a mi országunk, és résen leszünk, hogy ki az erős bástya!
Egy darabig felborzolt nyakörvvel fujtatott, aztán letekerte az ablakot és beindította a motort.
 - Szükséged lesz a laboreszközökre, Laika – mondta. - Azt hiszem, venni fogunk néhány fluxuskondenzátort.
Eközben egy santiagoi temetőben csöndesen zúgtak az időáramkörök, és rendületlenül potyogtak a menyétek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése