- Régi dicsőségünk: halkések az éji homályban – sóhajtott fel mélabúsan Bruno, amint a tükör előtt a nyakkendőjét kötötte, és visszaemlékezett fiatal éveire, amelyeket Espinoza ezredes házában töltött. A maga hanyag eleganciájával majd' félórát morfondírozott, hogy milyen öltözék illene leginkább mostohaapja temetéséhez, közben pedig megjegyezte, hogy kizárólag az ugyan hol maradó fajegyenlőség véteti elő vele ezt az Armani öltönyt, mert merne csak kimenni az utcára kapucnis pólóban, bőrkabátban meg napszemüvegben, és leülni a rakpartra csirkét enni, rögtön elvinné a gyepmester, és hiába magyarázná, hogy ő nem hajléktalan vagy néger; bezzeg amikor szidolozott Rolex nyakörvben, pezsgőspohárral és brit akcentussal felvértezve beszél a burzsoá lepkeagyúak előtt, azok térdig érő nyelvvel tapsolnak minden hülyeségre, mint annó az a Brutus, vagy melyik. Ne feledjem, hogy ő milyen mélyről jön, én pedig biztosítottam afelől, hogy a tisztes szegénységben gyermekeskedés valóban elülteti a kutyalélekben az egészséges sznobéria magját, mely rendszerint nem hull háládatlan földbe, s a belőle felnövekvő erdő fái abban a tűzben végzik, amelyen a megközelíthetetlenség páncélját kovácsolja az örök kisebbrendűség. Ó, milyen szépen mondtad, én kis asztronautám, ennyi költészettől bepárásodik a konyhaablak.
Feldúlt volt és talán egy kicsit csalódott. Előző éjjel, ahogy mesélte, megjelent neki Pallas Athéné, mint oly sokszor, és némileg flegmán azt találta mondani, hogy ez az egész csak egy tévéműsor, aminek semmilyen különösebb jelentősége nincsen; sőt, igazság szerint mi csak egy mellékszál vagyunk egy igen ellenszenves főhős visszafejlődés-történetében. De Bruno csak ne aggódjon, tette hozzá az istennő, és átköpött a pajzsa felett egy adag szotyolahéjat, még csak a második évad végén tartunk, és némi flashback is be van tervezve, csak hogy világos legyen az epikus indíttatás, és ha megszavazzák a producerek, maszekban összelegózhatunk magunknak egy gurulós sufnit raklapokból, amit aztán betolnak Trójába a sintérek. Bruno marokszámra tépte ki a szőrét másnap reggel, miközben az álmát mesélte, és csak akkor nyugodott meg, amikor édesen búgva lefeküdtem mellé, hogy együtt rágjuk a gumicsirkét. Tegyük fel, mondta, szigorúan csak a gondolatkísérlet kedvéért, hogy tényleg. Mi következik ebből egzisztenciálisan, a valószerűségi hermeneutika szempontjából, ugye, merthogy semmi jó nem, az biztos. Hová lesz a szabad akarat, ha életünk egy egyszerre sablonos és túlírt forgatókönyv, ami talán a nemlétbe vettetik még képernyőre kerülés előtt? Ha sorsunk meghatározó tragédiái valójában csak egy izzadtságszagú párbeszéd erőltetett fordulatai, elpottyantott félszavak egy ócska leszámolós jelenethez összerakott díszletsivatagban, egy rosszul megírt karakter következetlen tettei közé erőszakkal betuszkolt, egyszerre papírízű és hatásvadász jelenetsorok?
Kezdte belelovallni magát. Ilyenkor általában a mancsával veri a dohányzóasztalt, aztán habzó szájjal morogva pörögni kezd a saját tengelye körül, megtámadja a széklábat, az ajtófélfát, az újságot, a papucsomat, a padlóra ejtett papírzsebkendőt – mindent, ami összeesküvésre képes -, és végül a szőnyeget kaparva szipogni kezd a szegény argentin dogról, Marcusról, akit annak idején agyonvert a sintér. Valahányszor Bruno felemlegette ezt a fehér óriást, akinek távoli csillagok és éhes gyerekek laktak a szemében, és aki boldogan mosolyogva a hasát mutogatta a sintérnek, aki pár perccel később agyoncsapta, a mondóka vége egy Victor Jara dalba torkollott, és amikor Bruno ahhoz a sorhoz ért, hogy a remény csillaga mégis ránk ragyog, rendszerint már olyan szívettépően vonyított, hogy átkopogtak a szomszédos ravatalozóból. Mivel láttam, hogy a Pallas Athéné álombéli üzenetén való morfondírozás vége megintcsak Marcus tragikus halálának elbeszélése, és az azt menetrendszerűen követő letargia lesz, szerettem volna elejét venni a további töprengésnek. Így hát kihoztam a konyhából a villás végű pecsenyenyársat, majd a fröcsögő nyál ellen kinyitott esernyővel óvatosan sasszézva, egy elegáns csuklómozdulattal beakasztottam a nyárs villás végét Bruno nyakörvébe, és a parkettához nyomtam. Bruno a hirtelen mozdulattól az oldalára huppant, egy darabig kaffogva biciklizett a lábaival a levegőben, aztán egyik pillanatról a másikra elernyedt, és amikor elengedtem a nyakörvet, némileg zavarban pattant fel és szedegette a szöszöket az öltönyéről. Ilyenkor pókerarccal szégyellte magát és úgy tett, mintha az előző pár perc meg sem történt volna. Mindig ez volt a menetrend.
-Mégis, mondott valami használhatót az ezredes, mielőtt meghalt? – kérdeztem, miután e közjáték lecsengésével ötödszörre is kifényesitettem a bilétámat az ünnepi szkafanderen.
- Csak a szokásosat. Hogy bezzeg az ő idejében. Müllernéről egy szó sem esett. Viszont ha igaz, amit Athéné mondott, akkor az egyetlen, aki valóban tud Müllerné sorsáról, az a forgatókönyv írója. Ő lesz a következő, akit felkeresünk. Csak úgy ne járjon, mint az ezredes – tette hozzá sokatmondóan. - Tudod, mik voltak az utolsó szavai? “Azt hittem, ez a kutya viccelt.”
- Őt is datolyásládába tetted? - kérdeztem beletörődve.
- Nem – felelte ő. - A datolyásládát ki kell érdemelni. Ő csak simán ment a darálóba, a törmeléket meg szétszórtam a meddőhányón. Úgy nyikorgott az exkavátor, hogy azt hittem, ott helyben leég. Csak el ne felejtsek szólni a fiúknak, hogy mossák át holnap Domestos-szal. Istenem, de szép temetés lesz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése